Édes otthon (dedikált példány)

Fülszöveg

Az asszony ült az asztalnál, és sírt. A konyha ablakán át beözönlő sugárnyaláb vonta aranyba görnyedt alakját. Belepett a lánya.
- Mi a baj?
- Ma ötven éve, hogy meghalt dédnagyanyád - törölgette a szemét a nő.
- Még soha nem meséltél a haláláról - ölelte át a lánya.
És az asszony mesélni kezdett a kitelepítésről. Tucatnyi ávós tört be a házukba, öt percet kaptak, hogy összepakoljanak. A csapat vezetője a bútorokat tapogatta: „Ez jó lesz nekem" - mondta. Azt sem tudták a családtagok, mihez kapjanak, de már terelték is őket a ponyvás teherautó felé. Kihozták a házból a haldokló nagymamát is. „Lökjétek fel!" - rendelkezett az ávós főnök. Fellökték, mint egy zsákot. A Hortobágyon egy nagy hodályba kerültek. Nappal dolgoztatták, éjszaka pedig egy szemét őr piszkálta őket, nehogy aludjanak. Amikor más őr volt, nyugtuk lett volna, de akkor meg a haldokló mamától nem tudtak pihenni: „haza!" Mindig csak ezt mondta: „Haza!" És ezt ismételgette percenként:
„Haza!" A kitelepítettek kezdtek elkészülni az erejükkel. „Nehogy azt gondolják, hogy hazakerülnek!" - vigyorgott rájuk a mindenki által gyűlölt őr. „Itt fognak megdögleni!" Már attól féltek, igaza lesz. Reggelire egy kis kávét kaptak, délben főtt tésztát, melynek a levébe belefőztek egy kis burizst, este pedig tea volt a vacsora. Éjszakánként pedig a haldokló mama kiáltozott: „Haza!" Fáradtak voltak és éhesek. Az egyik este megegyeztek, hogy a mamát átviszik a hodály másik, üres végébe. Négy férfi felemelte az ágyat. „Haza megyünk?" - kérdezte a nagymama. „Igen" - mondta az egyik férfi. Amikor a hodály túlsó végében letették, a haldokló megkérdezte: „Itthon vagyunk?" „Itthon". Mintha csak ezt várta volna, a mama azonnal meghalt.
Csendesen zokogott a két nő a fénysugárban. Vissza