Édes mostoha

Előszó

Részlet a könyvből:
A Hargitay-kastély
A Hargitay-kastély gyönyürű parkjában még a virágok is szomorúbbak, mint máshol. Hiába ragyogott a nyár, hiába kéklett a felhőtlen ég, mély levertség ült a virágon, fán, emberen. Talán a rigók sem úgy füttyentettek ezen a nyáron, mint tavaly, amikor még élt a kastély úrnője. Mintha a jókedvet is eltemették volna vele ott lent, a park végében, ahol a Hargitay bárók fehér márványkövekből épült sírboltja áll. Fiatalon, alig huszonhétéves korában ment el ebből a világból, árvánhagyva egyetlen kisleányát, az égszínkékszemű Erzsikét. Nem is harsant föl azóta boldog, jóízű nevetés a nagy házban.
Annál gyakrabban lehetett hallani Ibolya kisasszony éles, parancsoló hangját:
- Hé, naplopók! Ha egy pillanatra nem nézek oda, azonnal megáll a munka!
Ilyenkor Sári, Kati és a többi cseléd riadtan rebbent szerteszét, mint amikor héjjá kezd keringeni a gazdasági udvar fölött és a tyúkok, csirkék, kacsák biztos fedél alá igyekeznek a ragadozó madár elől.
A kastély úrnőjének halála óta Ibolya kisasszony kaparintotta magához a hatalmat. És ezt annál könnyebben megtehette, mert a tulajdonképeni gazda, báró Hargitay András mostanában többet élt Pesten, mint idehaza. Ő volt a kerület képviselője, és amióta felesége meghalt, többnyire a mások ügyeiben fáradozott. Többet foglalkozott a választópolgárok dolgaival, mint a saját birtokával. Még a kisleányát, Erzsikét is csak futólag látta. Vissza