Édes hazám, Isten veled!

Előszó

Ata Kandó képei elé
Ha nem tudtam volna, hogy ezeket a képeket Ata Kandó készítette, valószínűleg akkor is tüstént ráhibáztam volna, hogy a fényképezőgép mögött egy asszony állt. Egy asszony; akinek az idő tájt már három gyermeke volt. Ezek a képek, Ata Kandó '56-os fotói, tévedhetetlenül és téveszthetetlenül asszonyi látásmódra vallanak. Azokkal a nüansznyi jelenetekkel és elkapott pillanatokkal, amelyekre a nők szinte bizonyos, hogy fölfigyelnek, pontosabban a nők és az anyalelkű férfiak. Hihetetlenül egyszerű, póztalan fekete-fehér képek ezek, amelyek furamód épp visszafogottságukkal, szikárságukkal olyan árulkodók. Mert mindennél érzékletesebben szólnak a kiszolgáltatottak helyzetéről, a félelmükben összebúvó párokról és csoportoktól, s talán mindenekelőtt a gyerekekről. Akik nem értik, mert honnan is érthetnék, de annál pontosabban érzik a döntés súlyát, kényszerét az életüket a bizonytalan hazából a még bizonytalanabb idegenbe lopók riadalmát. S hordozzák tekintetükben az értetlenséget, a rácsodálkozást, a szűkölök fájdalmát. És mindenen át, mégis: a gyermeklélek minden helyzetből fölfénylő derűjét, mosolyát. Ata Kandó '56-os képei bejárták a világot. Valószínűleg sokkal többet mondtak el a forradalomról, mint akár könyvek sokasága. Itthon most jelennek meg először. Istennek hála, hogy végre letörleszthetjük ezt a sokunkat terhelő adósságunkat! Budapesten, 1999 augusztusában Vissza