Előszó
Részlet a regényből
A nap hétágra sütött. Paolo Marconi a feleségére nézett.
- Nos, hogy érzed magad, drágám? - kérdezte?
- Csodálatosan, szívem! Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen...
Tovább
Előszó
Részlet a regényből
A nap hétágra sütött. Paolo Marconi a feleségére nézett.
- Nos, hogy érzed magad, drágám? - kérdezte?
- Csodálatosan, szívem! Nem is tudom, hogy mikor éreztem magam ilyen jól utoljára. Most, hogy így hárman együtt lehetünk, a világ minden kincséért nem cserélném fel! - mondta és a hátsó ülésre pillantott. Rita, tizenhét éves lányuk az ülésen szendergett. Hosszú, majdnem fekete haját egy vaskos copf-ba fonta, arca kipirult, telt, piros ajka kissé szétnyílt, látni engedte apró, hófehér fogait. Hosszú, sötét szempillái beárnyékolták szép arcát.
- Igen, én is így érzek. Már alig vártam, hogy végre eljöjjön ez a pillanat és ez így lesz három hosszú hétig! Nincs kórház, nincs beteg, nincs semmi más, csak te, Rita és a szórakozás!
- Túl sokat dolgozol, Paolo! Szeretném, ha egy kicsit visszafognád magad. Félek, hogy az egészséged rovására megy. A kórházban is és a magánrendelődben is nagyon sok beteget fogadsz. Kérlek, gondolkozz el ezen! Nem szeretnélek elveszíteni!
- Ugyan már, drágám! Miről beszélsz? Még csak negyven éves leszek, előttem az egész élet! Most kell megteremtenem a jólétet és a biztonságot számotokra. Tudod, hogy csak ezért dolgozom ennyit! Most kell, amikor erővel bírom és nem utasíthatok el egyetlen beteget sem. Nem kell aggódnod, remekül tartom magam! Majd bebizonyítom, csak kerüljünk ágyba! - hunyorgott mosolyogva.
Vissza