Fülszöveg
Szomorúság tanyázik lelkemben, midőn ezt a könyvet olvasóimnak átnyújtom. Mint amikor viszahozhatatlan szép idők emlékei jönnek elő. Édes-bús szomorúságnak nevezhetném, ha nem lenne kétszárnyú e barna madár. Szomorúságom másik szárnya egy kipusztulásra ítélt, romantikus-szép emberi játék fölött verdes, melyet úgy hívunk, hogy "nomadizálás". Századunk civilizációs dühe hívta életre mint a természetből durván kiszakított, az ősi ritmusból mindenestől kiforgatott városlakó ember nosztalgiáinak termékét.
Kik ezek a nomádok, akiknek a körébe meginvitálom az olvasót?
A víz, a csend, a természet szerelmesei. Kik, ha már nem élhetik, játékaikban varázsolják maguk köré az elveszett paradicsomot. Evezőik surranása belesimul a természet lágy neszeibe, ebbe a zümmögő csendbe, mely oly csodás balzsama az idegrendszernek; színes sátraik mint derűs fészkek üldögélnek a madárdalos parti csalitokban, a kék mosolyú égbolt alatt, mely pazar bőséggel szórja eléjük aranyát: a friss levegőt;...
Tovább
Fülszöveg
Szomorúság tanyázik lelkemben, midőn ezt a könyvet olvasóimnak átnyújtom. Mint amikor viszahozhatatlan szép idők emlékei jönnek elő. Édes-bús szomorúságnak nevezhetném, ha nem lenne kétszárnyú e barna madár. Szomorúságom másik szárnya egy kipusztulásra ítélt, romantikus-szép emberi játék fölött verdes, melyet úgy hívunk, hogy "nomadizálás". Századunk civilizációs dühe hívta életre mint a természetből durván kiszakított, az ősi ritmusból mindenestől kiforgatott városlakó ember nosztalgiáinak termékét.
Kik ezek a nomádok, akiknek a körébe meginvitálom az olvasót?
A víz, a csend, a természet szerelmesei. Kik, ha már nem élhetik, játékaikban varázsolják maguk köré az elveszett paradicsomot. Evezőik surranása belesimul a természet lágy neszeibe, ebbe a zümmögő csendbe, mely oly csodás balzsama az idegrendszernek; színes sátraik mint derűs fészkek üldögélnek a madárdalos parti csalitokban, a kék mosolyú égbolt alatt, mely pazar bőséggel szórja eléjük aranyát: a friss levegőt; vacsoratüzeik füstje kék fátyolként száll a fák felett, oly messzeségekből remegtetve fel sajgó dallamokat a szív húrjain, amikor a tűz még az otthon eleven jelképe volt.
Oly szép, oly idilli világ kerekedik itt mindjárt a tollam hegyén, hogy az már nem is igaz. Valóban nem. Hiszen a zümmögő csendet ronggyá szaggatták már a motorcsónakok, idegeink egy fővárosi panelház tizedik emeletén enyhelyesebb zugot találnak kíméletre áhítozván, mint hazánk legszebb folyóvölgyének bármely zöld csalitos pontján. Az úszó olajfoltoktól szivárványos s fenoltól rozsdás vízből már a halak is elmenekültek, csak az ember tart ki összeszorított fogakkal. Pedig már a vacsoratüzeket se gyújtja meg lassan; gáztűzhelyeket visz a természetbe, s palackjaival sort áll a nyári hőségben. A civilizációs támadások kikezdték a nomadizálás természthű vonásait, kikezdték magát a természeti környezetet. Összkomfortos kempingek intzéményesített karámjaiba terelik már a szabad partok evezős vándorait, hol a kényelem pusztasága megölte a romantikát. Alig van hely a Duna-parton, ahol ne néznék görbe szemmel a szabad sátorverőket, s ne esküdne irtásukra a helyi önkény, mint kártékony mezei rágcsálókéra.
Kisoroszi a természetimádó vízi nomádság utolsó menedékei közé tartozik. Éppen ezért elég zsúfolt menedék. De aranyfövenye, ősligete s körül a hegyek koszorúja Európa egyik legszebb vízi paradicsomává, evezős táborhelyévé emelik. Talán nem bánja meg az olvasó, ha eltölt velünk itt két hetet, a nomádok tarka sátorvilágával barátkozván, mígnem innen is kiebrudalják a szabad sátorozást, az üldözők nyelvén: "vadkempingezést", és már csak a (bár legújabb kiadású) Dunatérképeken merenghetünk a sátorral jelölt táborhelyek felett, a valóság megannyi tiltó táblával fogad.
Így könyvem mintha az utolsó mohikánról szólna.
Szeberényi Lehel
Vissza