Ecce homo I-IV.

Előszó

Mikor közel látta a kis erdőt, megint nekieredt a szaladásnak. Az első fák közül visszapillantott, hogy nem jön-e utána valaki. De a világ nyilván nem sokat törődött a szökevény gyerekkel. Szénás-szekér baktatott távolabb az országúton, szórványos emberek jöttek-mentek, de rá nem vetett ügyet senki.
Visszafordult és dobogó szívvel ment beljebb. Roppant bátornak érezte magát, hogy ide mert jönni, hiszen a cselédek ezzel a kis erdővel ijesztgették őt és testvéreit: ebben a kis erdőben laknak a betyárok. Akik közé fel akar csapni. Vakmerően nézett körül a fák között és hallgatódzott: merre vannak hát? Mikor hazulról elfutott, hogy világgá menjen, úgy képzelte, hogy mihelyt belép a fák közé, mindjárt elébe bukkannak a félelmes, marcona alakok, kékingesen, szűrösen, kezökben puskával, ő pedig azonnal felkínálkozik nekik, hiszen ha gyerek is, valamelyes hasznát azért vehetik. S ha megkérdik tőle, mi vitte erre a lépésre, ő csak keserű némasággal von majd egyet a vállán és legyint a kezével. De a begyárok nem voltak sehol, s ő valami zavarosat érzett, ami csalódásból és megkönnyebbülésből rakódott össze. Mély csend volt itt a kis erdőben, csak egy madár csipogott nem messze a bokrok közt. A hunyorgó őszi napfény learanylott a lombnyílásokon, a földön már vastagon feküdt a lehullott sárga és piros falevelek nyers szagot lehellő rétege. A betyárok sehol. Most hát mi lesz?" Vissza