Fantáziadarabok Callot modorában 1-2.

Fülszöveg

"Lindhorst (...) levéltáros végtelenül gonosz varázsló, kinek három lányát, három zöld, aranyszínben csillogó kis kígyót kristályüvegben őrzik, de a Szentháromság vasárnapján három órát napozhatnak az Ampel-kert melletti bodzabokorban, ahol fel s alá járkál a kávézó és söröző vendégsereg - ám az ifjú, aki ünneplő kabátjában a bokor árnyékában kívánja elfogyasztani vajas zsemléjét, miközben a másnapi egyetemi előadáson jár az esze, határtalan, őrült szerelemre lobban az egyik kígyó iránt - eljegyzik egymást - megesküsznek - az ifjú egy ékszerekkel teli, arany éjjeliedényt kap nászajándékba - amikor először belepisil, cerkófmajommá változik, stb."
Hoffmann ezekkel a szavakkal számol be kiadójának a tervezett műről, mely a végső formába öntésig több és igen jelentős változáson megy át, míg aztán megszületik a német romantika egyik legkáprázatosabb, legjellegzetesebb és legismertebb meséje, Az arany virágcserép, amely a Fantáziadarabok hetedikjeként először 1814-ben jelenik meg, és amelyet új fordításban most vehet kezébe először a magyar olvasó.
Ernst Theodor Amadeus Hoffmann (1776-1822) a kelet-poroszországi Königsbergben született, jogot tanult, hivatalnokoskodott Boroszlóban, Posenben, Varsóban. Bambergben karmesterként működött, Berlinben törvényszéki tanácsos volt. A romantikus generáció legsokoldalúbb tehetsége: zeneszerző (operát írt többek között a kortárs Fouqué de la Motte Undine című meséjéből), rajong Mozartért és Beethovenért (az Amadeus nevet Mozart iránti tiszteletből vette fel), karmester, zenekritikus, grafikus, festő, díszlettervező, író és jogász. Vele jelenik meg a romantikus Doppelgänger, a hasonmás alakja, a tudathasadásos, kettős életet élő, skizofrén alkat, aki a tisztes és derűs, önelégült nyárspolgár mellett magában hordozza és éli is a művész vagy a bűnöző társadalmon kívüli, bohém, sokszor önpusztító életét - akárcsak Hoffmann maga, aki nappal polgári állást tölt be, éjszakánként az alkohol hatására alkot. A meghasonlott ember, a fantázia világában szárnyaló, ám a kispolgári lét szűk keretei között sínylődő, magányos művész konfliktusát csak iróniával vagy humorral tudja feloldani. Egyes meséinek gyermekien bájos világa mellett ott kísért az őrületbe, gyilkosságba vagy öngyilkosságba kergető rettenet, az emberi élet árnyoldala. 1822-ben Berlinben halt meg egy rejtélyes betegségben: végtagjai fokozatosan megbénultak. Utolsó írásait már csak diktálni tudta. Vissza