Előszó
Mire emlékszik a "kortárs" Dunkerque eseményeivel kapcsolatban? Ha őszinte, be kell vallania, hogy emlékeibe óhatatlanul belejátszanak későbbi értesülések, olvasmányok, filmek, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a "kortárs" - jelen esetben - még meglehetősen ifjonti volt 1940 májusában, habár tagadhatatlanul roppant érdeklődő és szenvedélyesen fasisztaellenes.
Az az emlék azonban például világos és egyértelmű, hogy mennyi bosszúságot okozott az antifasiszta kortársaknak Magyraországon is az úgynevezett drole de guerre, vagyis "furcsa háború", amely Lengyelország lerohanása után a nyugati hadszíntéren kialakult. Az angol-francia és a német hadsereg lényegében mozdulatlanul, szinte békésen megült a Maginot-, illetve a Siegfried-erődítményvonalaban, amelyek egyaránt bevehetetlennek minősültek, és a fasiszta rendszerek bukását áhítozó, azt élet-halál kérdésnek érző embereket kínzó türelmetlenség feszítette. Mikor, hogyan, kik fogják végre elintézni a nácikat, mire várnak az ellenük nagy nehezen végre hadba lépő nyugatiak? Tudtuk, hogy ennek a "játéknak" minden egyes napja túl sokba kerül, menekültek, üldözöttek esélyeit csökkenti, egyre jobban meghosszabbítja annak a helyzetnek az élettartamát, amelyet már akkor elviselhetetlennek éreztünk, és joggal.
Mindez után számunkra is roppant csapást jelentett, hogy vereség helyett a németek újabb elsöprő győzelmet arattak, napok alatt lerohanták Hollandiát, Belgiumot, szétmorzsolták a francia hadsereg ellenálló képességét, s a La Manche-csatorna minden fontosabb kikötőjét elfoglalva, egyetlen, behajózásra alkalmas kikötőbe szorítottak több mint háromszázezer angol s francia katonát. Rettenetes volt megint csak nézni, tűrni a fasiszta diadalmámort, amely persze újabb tömegekben ültette el legyőzhetetlenségük tévhitét.
Ki tudják-e menteni ebből az egyetlen kikötőből Angliába a több százezer katonát? Ezt a kérdést illetőleg az emlékek egybefolynak későbbi képekkel. Például a már háború után látott angol film, a Mrs. Miniver máig felejthetetlen képsoraival arról, hogyan vágnak neki a csatornának Angliából hajók, bárkák, csónakok, lélekvesztő alkalmatosságok civilek ezreivel, hogy a német repülők szüntelen bombázása közepette menekítsék át a szigetországba szörnyű csapdába szorult honfitársaikat, szövetségeseiket. Az már pontos adatokból tudható, hogy 250 000 angol és 90 000 francia katonát sikerült így kiszabadítani.
Természetesen annak idején is értesültünk róla, hogy ez a "haditett" siekrült. A BBC-ből valószínűleg azt is megtudtuk, hogy Churchill óva intett, nehogy győzelemnek fogja fel bárki a végszükségben végrehajtott műveletet. Emlékezetünk szerint ilyesféle kísértésbe az igazi győzelemre vágyók nem is estek bele. Évekbe telt még, míg eljött egy olyan győzelem, amelyről biztosan tudtuk, hogy alapvetően kihat a háború végső kimenetelére. A sztálingrádi győzelem volt ez.
Vissza
Fülszöveg
Rose-Miller harminchat órán át késleltette a németek előnyomulását (a parancs úgy szólt, hogy engedély nélkül nem vonulhat vissza), míg Gartlan dandártábornok ismét föl nem hívta: "Meddig jutottak a fritzek?" - kérdezte.
"Ó, már itt vannak, uram, itt az udvarban." - jelentette Rose-Miller, aki addigra mentőkocsikká átalakított páncélozott kocsijain elszállíttatta sebesültjeit.
"És mi a fenét csinálnak ott?"
"Épp a tetőt lövik szét a fejem fölött, uram."
"Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy visszavonuljon." - dörmögte Gartlan.
Rose-Miller villámgyorsan cselekedett. Kétrét görnyedve, szempillantás alatt kirohant a füstbe borult utcára. Az egyik német harckocsi észrevette, s azonnal feléje csörtetett; erre Rose-Miller habozás nélkül fejest ugrott a csatorna vizébe, ahonnét fél mérföldnyivel odébb moszattal borított, buborékokat fújó Neptunként bukkant elő. Igen elégedett volt, hogy sikerült kilőnie Rommel huszonegy harckocsiját - jóllehet a németek délután mégis átkeltek a La...
Tovább
Fülszöveg
Rose-Miller harminchat órán át késleltette a németek előnyomulását (a parancs úgy szólt, hogy engedély nélkül nem vonulhat vissza), míg Gartlan dandártábornok ismét föl nem hívta: "Meddig jutottak a fritzek?" - kérdezte.
"Ó, már itt vannak, uram, itt az udvarban." - jelentette Rose-Miller, aki addigra mentőkocsikká átalakított páncélozott kocsijain elszállíttatta sebesültjeit.
"És mi a fenét csinálnak ott?"
"Épp a tetőt lövik szét a fejem fölött, uram."
"Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy visszavonuljon." - dörmögte Gartlan.
Rose-Miller villámgyorsan cselekedett. Kétrét görnyedve, szempillantás alatt kirohant a füstbe borult utcára. Az egyik német harckocsi észrevette, s azonnal feléje csörtetett; erre Rose-Miller habozás nélkül fejest ugrott a csatorna vizébe, ahonnét fél mérföldnyivel odébb moszattal borított, buborékokat fújó Neptunként bukkant elő. Igen elégedett volt, hogy sikerült kilőnie Rommel huszonegy harckocsiját - jóllehet a németek délután mégis átkeltek a La Bassée-csatornán -, és a szántóföldeken át vette útját. Amint éppen kievickélt az egyik árokból, egyenesen segédtisztje, Peter Hunt karjai közé futott. Hunt, aki előrelátóan egy kimustrált teherautóval sietett a hadtáptól parancsnoka elé, pléhpofával tárta ki a tragacs ajtaját: "A kocsija előállt, uram."
Vissza