Amer első halála

Előszó

A szerelem mély verem, tartja a mondás, de igazán csak az érti a lényegét, aki valóban beleesik, és megpróbál kijutni belőle. Fájdalmas és reménytelen állapot megélni ezt a mélységet, amikor az ember úgy érzi, nincs tovább. Valóban nincs, legalábbis mélyebbre nem vezet út, így a fizika törvényszerűsége szerint valahogy kifelé kell kecmeregni. Furcsa dichotómia uralkodik az univerzumban, ami felborítja a törvényszerűt, és váratlan váltásokhoz vezet. Az események hirtelen megfordulnak, az erőtlenség helyébe szándék és akarat lép. Elkezdődik a küzdelem a mélység és önmagunk legyőzésével. Az akadályok először beláthatatlanok, de ahogy darabjaira szedjük a nehézségek erdejét, itt-ott átvillan a remény fénysugara a fák között. Kellő kitartással aztán végül felragyog a nap, melynek melegében kellemes a testi-lelki kínoktól megfáradt izmok fürdőzése. S ahogy elrévedezünk a kellemes melegben, délibábként villan a furcsa látomás, hisz saját erőnk és hatalmunk eredményeként taszítottuk magunkat a mélységbe, ahogy ugyanezzel az önszándékkal is másztunk ki belőle. Mi hát a szerelem? Talán csak egy önmagunk által kreált illúzió? Vagy most ezt is csak képzelem? Duncan Shelley kiváló műve az egyik legcsodásabb, ám legveszedelmesebb érzelem, a szerelem emberfeletti hatását mutatja be, mely komoly próbára teszi a földi halandót, de ismét nem fog ki egy jó démon bölcsességén. Vissza