Dunárul fúj a szél...

Előszó

Részlet a könyvből:

Ha Dunárul fúj a szél.
I. János

Nagy Dunával vesződsége is nagy a télnek. Ellenben az efféle holt víznek nem kell sok biztatás : elég az első könnyű fagyocska, egyetlen éjjel. Mozdulatlan tükrén reggelre ott a jég.
Csodalátni falu alá csődül a gyermeksereg. S hát cseng-bong ám a jég hosszasan, valahányszor reáhull egy elhajított kavics! Pattanva ugrik el maga a kavics, siklik egy darabot, tétován megáll, - hanem ahol először érte az új jeget, utána ott olyan kerek lyuk tátogat, mint a pipázó ponty szája. Hű! És belőle csobbanva fakad fel a víz! Aztán meg elevenen lüktet, csak a csizmaorrot kell kicsikét a jég széléhez érinteni. Akár a szív. Akár golyóütötte sebből a vér.
Kavics van bőven s mulatságnak első napra ennyi is untig elegendő. A boglyas báránybőrsüvegek beérik vele alkonyodásig. Csúszkálásról még szó sem lehet.
Másnap azonban a csizmácskákon már szörnyen viszket a patkó. Fáznak a fülek, égnek az orcák, nadrágzsebben a a kezek. Felkerekedett a tót szél s az mindig mérgesen szokott fújni. De most az egyszer hiába erőlködik, a csizmácskák kint topognak, dobognak, futkároznak a parton. Uszítják s gyalázzák egymást, hanem kanyarítani azért csak a leghíresebbek mernek egy-egy óvatosat. Miként a valóságos istenkísértés, úgy ropog és hajlik alattuk a jég.
Harmadnap ugyan szintén hajlik s ropog, de akkor már hadd ropogjon! Ahány lelkendező kicsi ködmen, az mind rajta kanyargat. Azonban leánynak nincs közöttük keresete, maradása. Odasomfordál olykor holmi gubanccá csomózott nagykendő, szeme van, feje nincs, földet ér hátul a rojtja : ennyiből áll télen a leánygyerek. Vissza