Előszó
Itt, ebben a vademberrengetegben élve, ádáz zajok, gép-fogcsikorgatások, ordítások, rossz röhögések, sportból locsogott ocsmányságok közepette, ahogy az elembertelenedett fehérjecsomók között...
Tovább
Előszó
Itt, ebben a vademberrengetegben élve, ádáz zajok, gép-fogcsikorgatások, ordítások, rossz röhögések, sportból locsogott ocsmányságok közepette, ahogy az elembertelenedett fehérjecsomók között hánykódom a piszkos, lezüllött pesti utcán, ahogy ki próbálok menekülni a falatnyi zöldbe, ami még megmaradt Budán, ahogy templomokba térek be, kiégett lélekkel, megnyugvásra szomjazván, eszembe jut, hogy amikor hosszú távollét után először utaztam haza a falumba, és mentem be a vasútállomásról, újra felfedeztem, milyen tiszta tud lenni az ég, és ittam a csendet, a jólevegőt, a földek fűszeres mezeivirágillatát,
s aztán este újra viszontláthattam a Göncölszekeret, mindmáig legkedvesebb csillagképemet, amit Pesten nem lehet látni a szmogtól, a házaktól, a talmi fényektől, és szétáradt bennem, részeggé tett a naiv, gyermeki boldogság.
Otthoni „gyermeteg teleimre" is sokszor visszagondolok. Csodálatos volt a karácsony, a templomban a „Mennyből az angyal"-t énekeltük, meg a „Pásztorok, pásztorok"-at, és jöttek a betlehemesek, és énekelték az arany dalokat, és eljátszották nekem Jézus Krisztus születését.
Vissza