Előszó
Az ítéleten, az égre kiáltóan igazságtalan, törvénytelen ítéleten réges-rég megszáradt a tinta, megfakult a pecsét. Fogyatkoznak, kivándorolnak vagy meghalnak az egykori tanúk. Ügyész, vérbíró...
Tovább
Előszó
Az ítéleten, az égre kiáltóan igazságtalan, törvénytelen ítéleten réges-rég megszáradt a tinta, megfakult a pecsét. Fogyatkoznak, kivándorolnak vagy meghalnak az egykori tanúk. Ügyész, vérbíró nyugalomba vonult.
Mit számítanak? A kolosszális hal- halálmasina tovább zúg, dübörög, kínzócölöpöt ver le, sírmunkagödröt ás, koporsózsilipet betonoz.
A gépezet gyomrában emberek élnek. Üléseznek, telefonálnak, iktatnak, gombokat nyomogatnak, fogantyúkat rángatnak. Gépnevelte janicsár foglyok. Hajdan közös anyanyelvünk tudattalanjuk mélyére süllyedt.
Nekik szól ez a könyv, írástudók kiáltása folyópartról, fák közül. Szómágia. Varázslás, vajákos kicsalogató.
Hogy föleszméljenek. Mit vesztettek el és miért. Hogy nyakkendőbilincseiket széttörjék, zakórabruhájukat levessék. Hogy kijöjjenek a levegőre, folyópartra, fák közé.
Közénk.
Hogy megálljon a gépezet.
Dűljön oldalra, horpadjon be, falja föl a rozsda, nőjje be a gyom. Addig, amíg nem késő. Amíg él, amíg a maga medrében folyik a Duna.
Vissza