Drozsnyik István

Előszó

Az elmúlt évtizedek a kelet-európai művészetben a gondolati szabadság és az individualizmus kiteljesedését hozták. A magyar művészetben is a modern és posztmodern sajátos együttléte, a hagyomány tisztelete és a műterem falain túlmenő felfedezőkedv egyaránt jelen van.
Jelen van egyidejűleg a művészi tárgyat teremtő akarat és a tartalomnak a tárggyal szembeni elsődlegességét hangsúlyozó magatartás, az eredetiséget fontosnak tartó egyéni gondolkodás valamint a multikulturalizmusra hivatkozó szabadság és stílusnélküliség.
A modern és a posztmodern művészet között kialakult határ ugyanakkor igen változékony sokszor mesterségesen teremtett és átjárható. Ezt példázza jónéhány életmű és megkezdett alkotói út.
Drozsnyik István művészetet teremtő szándékát is ez a termékeny ellentmondás élteti. Jellemzi egyrészről a mű esztétikai erejében való hit, amelyet viszont gyakran kísért meg az újkonceptualizmus "szabad" szelleme, másrészről a modernizmus "dogmáival" való szembefordulás, amelyet viszont alkotói magatartásában érezhetően állandóan fegyelmez a tradicionális értékteremtés rejtett tisztelete.
Művei egy részében tiltakozóan feloldja a rajz, a festészet és a szobrászat közötti kategorikus különbséget, míg másokban makacsul ragaszkodik a műfajok tisztaságához.
A pusztító agresszivitásra, az ólmos közönyre, a fájó kiégettségre reagál hol engesztelő harmóniát kereső vággyal, hol szélsőséges, drasztikus és zavart viselkedéssel.
Teremtett tárgyaiban megszelídített káromkodásokkal keres és értelmez világképet, a homo faber és a homo ludens áldásos jegyeivel.
Életvitele, alkotói termékenysége és exhibicionizmusa észrevétlenül ugyanúgy részévé válik és jellemzi az önmaga által teremtett egyéni mítoszt, mint a protestáló indulatai mögé rejtett feszengő vágya az elismertségre, mint megálmodott terveit megvalósító konok elszántsága.
Eszköztára széles, mellyel öniróniát sem nélkülöző abszurditással, rejtett szimbolizmussal tart tükröt a világnak, karikírozva önmagunkat, a látszatbölcsességet, a meddő filozofálgatást.
Műveiben a múltból vett kvázi idézetek keveredve a populáris művészet sablonjaival és az önérzetes gyermekvilág mesékbe menekülő képeivel tragikomikus üzenetekké ötvöződnek, fintort mutatva annak az általunk dédelgetett felszínes világnak, melyben a művészet saját önazonosságával küszködik.
Dobrik István Vissza