Előszó
Egész életemben mindig bujkált bennem valami lappangó kényelmetlenség, bizonytalanság, ha drámát olvastam. Prózában írt drámát, mert a verses dráma a dikciójával, esetleges rímeivel, tudatosan az...
Tovább
Előszó
Egész életemben mindig bujkált bennem valami lappangó kényelmetlenség, bizonytalanság, ha drámát olvastam. Prózában írt drámát, mert a verses dráma a dikciójával, esetleges rímeivel, tudatosan az utcai, a kocsmai, a hálószobai realitás fölé emelkedve úgy működött, mint a líra - a shakespeare-i blank versek kicsit mint a Shakespeare-szonettek. De a próza dráma? Túl sokat bíz rám, az olvasóra. A színhelyet csak vázlatosan jelzi, a mozgást is, hogy valaki feláll vagy leül, és közben a szürke zakója zsebébe nyúl cigarettáért - talán nem is szürke a zakója. Minden a párbeszéd. De túl keveset bíz rám, mert csak a jelenet szavait hamisíthatom a magam olvasói kénye szerint, jó olvasóként és azokkal nehezebb manipulálni, mint az elbeszélő próza terjedelmesebb anyagával. Nem segíti bekerített fantáziámat egy másik termékeny és jó esetben üdvözítő hamisítás sem, a színpadtervezőé, színészé, rendezőé.
Négyszemközt maradok az íróval. És az író diktál.
Bereményi Géza mondta egy interjújában: „Nagy tévedésnek tartom, hogy a premiereken az író nem középen hajol meg, hanem oldalt áll." Itt a könyvben a szerző nem oldalt áll, hanem velem szemben, egyedül.
De igazán Marton Mária áll velem szemben ezeken a lapokon? Nem. Aki itt áll, az a drámaíró. Elég régóta és talán elég jól ismerem Marton Máriát ahhoz, hogy tudjam: a vele azonos nevet viselő drámaíró más, mint akivel egy pohár vodka mellett, karosszékben ülve beszélgetek.
Akivel beszélgetek, az védekezőbb, rejtőzködőbb.
Aki ezeket a drámákat írta, kíméletlenebb, ítélkezőbb, sóvárgóbb, bűntudatosabb, tele fekete humorral, nem rejtezkedik, hanem feltár. Nem hagyja sem magát, sem szereplőit elbújni, mint a közvetlen beszélgetésben a személyiségi jogok adatbiztosa, a tapintat mögé...
Vissza