Dráma és tér

Előszó

Egy hosszabb idő óta tartó fejlődés eredménye, hogy az elvileg egyenrangú művészeti ágak tényleges társadalmi jelenléte és hatása kezd kiegyenlítődni. Szűnőben van művészeti életünk irodalomcentrikussága, a társadalmi és ezen belül a technikai fejlődés révén új művészeti ágak jelentkeznek, a technikához kötődő műfajok is jogos érvekkel tartanak számot művészeti autonómiára, s mindezzel párhuzamosan az úgynevezett alkalmazott művészetek köre is kiszélesedett, társadalmi hatókörük robbanásszerűen kiterjedt. Ennek az általános változásnak jellemzője, egyben fontos és szerves része a színházi, valamint az ezzel rokon televíziós díszlet- és jelmeztervezés szerepnövekedése, viszonylagos önállóságának kibontakozása és tudatosulása.
Ez utóbbi tendencia összefüggésben van azzal is, hogy a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek eleje a magyar színházművészet újabb erőfeszítéseinek - tartalmi és formai gondjaival együtt - , további megújulásának az időszaka is. Változások történtek a színházi élet struktúrájában, újabb erők, műhelyek léptek a porondra és formálódtak markánsabbá. Növekedett a rendezői és színészi munka eszköztára, gyarapodott az érdeklődés a színházművészet egyes összetevői iránt, így a rendezés, a színészi játék, a dramaturgia és a szcenográfia, a tervezőművészet elméleti és gyakorlati kérdései iránt. Az országos tervezőművészeti kiállítás szépen demonstrálja, hogy az általa illusztrált korszakban, az 1979-83 közötti években tovább fejlődött a magyar szcenográfia. Megnövekedett a vele kapcsolatos elméleti tevékenység: könyvek, albumok, katalógusok jelentek meg vagy vannak készülőben; fokozódott, szakszerűbbé vált a kritikusok érdeklődése, kezd elmélyültebbé válni e színházművészeti tényező elemzése. Mindezzel összefügg az elhatározás, hogy a miskolci triennálék után (ezeket meg nem szüntetve) módot kell találni a tervezőművészeti tevékenység és termékei rendszeres, legalább négyévenként tartandó fővárosi és országos célú seregszemléinek megrendezésére. Vissza