Dráma a tengeren I-II.

Előszó

Részlet a könyvből:

Nevezzenek engem Istennek. Néhány évvel ezelőtt - ne firtassák a pontos idejét -, amikor alig volt egy kis pénz az erszényemben, elhatároztam, hogy elvitorlázok valamerre egy kissé és megnézem a vízzel borított felét a világnak. Ily módon szoktam megszabadulni a rossz kedvemtől és rendbehozni a vérkeringésemet. Valahányszor ugy érzem, hogy keserüvé válik a szájam ize, valahányszor ködös, esős november van a lelkemben, valahányszor önkéntelenül is megállok a koporsót áruló üzletek előtt és elkísérek minden temetési menetet, amellyel találkozom és amikor már annyira urrá lesz rajtam a békétlenség, hogy csak nagy erkölcsi elhatározással tudom megállni, hogy ki ne kedjek valakivel az utcán és előre megfontoltan be ne verjem néhány embernek a fejét - ilyenkor a legsürgősebb teendőmnek tartom, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet, tengerre szálljak. A tenger azt jelenti nekem, amit másnak a golyó és revolver. Cato a bölcs emelkedett szellemével dőlt a kardjába, én nyugodtan tengerésznek megyek. Nincs ebben semmi különös dolog és ha az emberek tudnák, időnként mindnyájan ugyanazon érzéseket táplálnánk lelkükben az Óceán iránt, mint én.
Itt van mindjárt a szigeten épült Manhatto városa, amelyet ugy körülvesz a sok kikötő, mint az indiai szigeteket a korállzátonyok - és majd fölveti a sok kereskedő. Jobbra, balra minden utcája a tengerhez vezet. Legszélén emelkedik az erősség, ahol már hullámok mossák a gátat és a tengeri szél teszi hüvössé a levegőt, pár csak innen és az egész szárazföld eltünik a szem elől. Hány ember bámulja ott állandóan a tengert! Vissza