Előszó
SZEGEDY FÜLÖP
1840-1906.
A fájdalom könnyűivel állták körül rendtársai és a tanuló ifjúság az Úrban elhunyt, szeretett társuk és feledhetlen jó tanáruk ravatalát.
Bánatos szivvel szegeztük szemünket ravatalára, azután pedig könynyezve emeltük az égre, hogy fájdalmas érzésünkben ott keressünk enyhülést és vigasztalást.
Szeretetünknek, amellyel hozzá voltunk, a tiszteletnek, mellyel iránta mindenki viseltetett, érdemeinek és erkölcseinek jeléül, legyen a kegyeletes emlékezés.
Szegedy Fülöp hatvanhat évre terjedő életének többet felénél töltötte a sem kinccsel, sem dicsőséggel nem kecsegtető tanári pályán. Szivvel-lélekkel tanár; ki életét feláldozza másokért, kinek működése hasonlít a gyertyalánghoz, mely világit, de önmagát emészti.
Élete, munkássága tanításban telt el. Komolyság a munkában, kedély az életben irányítja a tevékenységét. Istenben való erős hite tette képessé a szerencsétlenség elviselésére, a hit ereje és vigasza volt erőssége.
Az ifjúságnak nem zord, hanem szeretettel teljes tanítója volt; tanítója különösen abban, amire legnagyobb szükségünk van: a kötelesség komoly teljesítésében. A szeretet szelleme vezette az ifjúság nevelésében és kiképzésében. Tanítványait mindig vallásosságra, egymás megbecsülésére, egymás szeretetére intette.
Kerülve a zajt és keresve a csöndes munkát élt nehéz, de nemes hivatásának.
Maga volt a kitartó szorgalom, példás, kötelességtudó, mindig lelkes, örökké szerető tevékenység.
Minden törekvése oda irányult, hogy minél jobban és többet tanuljanak tanítványai.
Szeretettel buzdította őket a munkásságra, ritka szorgalommal javította számtani füzeteiket; ezerekre menő példáikat teljesen kidolgozta, ha nagyon hibásak voltak, hogy megmutassa, miként kellett volna azokat megoldaniok. Szerette volna saját szorgalmát beléjök önteni.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal