Tápai Antal (dedikált példány)

Fülszöveg

Tápai Antal - "Szeged kalapácsos krónikása" - 1902-ben született Kistelek tanyavilágában. Egész élete, teljes szobrászi működés szeretett városához, Szegedhez kötötte. Született őstehetség volt, ezermester típusú iparos és alkotásra hivatott ösztönös, öntörvényű művész, akinél ez a hármas adottság sohasem vált szét. Kevés szobrász akad, aki nála hitelesebben vallott volna az egyszerű, kétkezi munkásemberek világáról, a mindennapok embert őrlő világának kárvallottjairól és a munka tisztességéről, becsületéről. Igaz ember volt, hiteles alkotó, a mára virágba szökkent szegedi szobrászat alapokat lerakó mestere, iskolateremtő egyénisége.
Negyedszázaddal a mester halála után időszerűvé vált szobrászi működésének értékelése, amit kiegészít és érzékletessé tesz önéletírásának, az 1983-ban megjelent Életutamnak újbóli közlése. Ez a könyv hiteles és részletes képet szándékozik adni Tápai mester életművéről, küzdelmeiről s a vidéki művészsorsról, melyet élete alkonyán így értékelt:
"Láttam Itália minden remekét. Gyönyörködtem Franciaország gazdag, friss művészetében, de nem ezek ihlettek alkotásra, nem hoztam idegen földről semmit, ami módosította volna a művészetemet. Nem nyergeltem meg semmi divathullámot. Szegedet mondták már kultúrkátyúnak, érzéscsapdának, lelki kelepcének, tehetségek Prokrusztész-ágyának, de ugródeszkának is. Móra egyszer, nagyon elkeseredve sivatagnak nevezte, amelynek a homokjában kultúrkaravánok csontjai fehérlenek. Érzésem szerint Szeged minden, ami ezeket a Tisza menti falakat élettel telíti, de az is, ahogyan legbensőbb életérzését kifejezi; minden, ami agyat mozgató, kezet irányító erőfeszítésre ösztönöz. (...) Számadást téve: ötvenévi munkám talán alapnak, talajelőkészítőnek jó volt nemesebb palánták számára."
A ránk maradt életmű bizony csupa kérdőjellel tűzdelt: Szeged utcáin, terein, közintézményeiben mintegy félszáz műve látható mégsem mondhatjuk, hogy művei tudásához méltón reprezentálták alkotójukat. Mi lehet az oka annak, hogy városa, amelyhez egész élete során oly szorosan kötődött, gyakrabban kényszerítette szobrászi ínségmunkára, s csak nagy ritkán kínálta meg tehetségét próbáló tisztességes megbízással?
Miként lehet az, hogy Tápai, aki domborműveiben, kisplasztikáiban hatalmas emberi szenvedélyeket, világot átölelő nagyszabású gondolatokat fogalmazott anyagba, kénytelen volt felaprózni többre hivatott tehetségét kis műtermi rutinmunkát jelentő domborműves emléktáblákra, épületdíszekre, ideológiai korrózióra ítélt emlékművekre, kútfiguraként vízzel pancsoló legénykékre, jóindulatú mecénások csemetéinek portréira?
Miért nem kapott igazi, művészt próbáló jelentős köztéri szoborra megbízást Miért nem fogadta be hazája, nemzete szakmai közvéleménye ezt a szakmailag hiteles, a plasztikai formálás minden rezdülésében expresszivitástól átizzított szobrászi világot? Miként lehetett az, hogy a kivételes manuális képzettségű, a lemezdomborítás terén párját ritkítóan bravúros technikai tudást felmutató mester anyaggal folytatott párbeszéde süket fülekre, vaksi szemekre talált?
Ezekre a kérdésekre keres választ ez az írás, és ezekre válaszol talán Tápai ízes magyarsággal, remek mesélőkedvvel fogalmazott önéletírásának újbóli közreadása is. Ideje van végre az életmű mérlegre tételének, a nagyhatású szegedi szobrász működésének legendáktól, elfogultságoktól mentes megítélésének. Vissza