Tíz év a Budapesti Gyermekklinikán (dedikált példány)

Előszó

1943. június 26-án avattak orvossá. Régi vágyam teljesült, hiszen még hét éves sem voltam, amikor elhatároztam, hogy édesapám hivatását és példáját követve orvos leszek.
Avatásomra a Pázmány Péter Tudományegyetem egyetemtéri dísztermében került sor. Édesanyám és édesapám is jelen voltak. Boldog voltam! Az egyetem rektora és a négy kar dékánja jelenlétében szokásos előírás pontos betartásával avattak és mi egyenként járultunk a rektorhoz és a dékánokhoz - megfelelő sorrendben - a „doktorrá fogadom" kézfogásra. Az egyetemen közepes tanuló voltam, mégis büszke arra, hogy évfolyamunk első csoportjában avattak. Oklevelemet Bakay Lajos sebész, Kiss Ferenc anatómus és Issekutz Béla gyógyszerész professzorok írták alá, mint az Orvosi Kar akkori elöljárói.
Majd hat évtizedes orvoskodásom sok élményt jelentett. Voltak köztük köz- és magánérdekűek, jellemzőek arra a korra, melyben éltem és dolgoztam.
Először mint gyermekklinikai orvos, majd mint gyermekorvos, utóbb mint gyermekideggyógyász évek hosszú sorát töltöttem aranyos csecsemők és gyermekek között. Közben orvosi tudásunk gyarapodott, fejlődött, változott, átértékelődött. Fontosnak látszó részletek elmaradtak, a mindennapos gyakorlatba újak és többnyire jobbak kerültek. Emberségben, önzetlen és társadalmi munkában, egymás becsülésében, szigorú kötelességteljesítésében mi régiek mintha többek lettünk volna! Ezekre az erkölcsi értékekre nem annyira a betegség, mint inkább a beteg gyógyításában van egyre nagyobb szükség, bár a beteg és a betegség egymástól el nem választható.
Örülök, hogy tanítványaim közül tudásban és rangban nálam sokan többre vitték!
Igaz öröm, hogy meggyógyult betegeim között sokaknak már egészséges unokái, sőt dédunokái is vannak. Mégis bensőmben a legigazabb jót akkor éreztem, amikor egy-egy beteg gyermek szorongását feloldhattam, vagy ha a gyermeknek és szüleinek a betegséggel kapcsolatos reális biztatást adhattam. Vissza