Előszó
Részlet a könyvből:
A nyelvtan részei.
A nyelvtan részei: a hangtan, az alaktan és a mondattan.
Hangtan.
A latin nyelvben előforduló hangok jelölésére a következő betűk használatosak: a, b, c, d, e, f, g, h, i, l, m, n, o, p, qu, r, s, t, u, v, x. A k betűt ritkán használják (Kalendae). Görög szavakban használatos a ph (f-nek ejtendő); rh (r-nek ejtendő); y (ü-nek ejtendő) és z.
Nagy kezdőbetűvel szokás irni a magyartól eltérőleg a tulajdonnevektől származó mellékneveket: respublica Romana.
A latinban a következő kettős magánhangzók (diphthongus) fordulnak elő: au, ei, eu; ae (é-nek ejtendő), oe (ő-nek ejtendő).
A c betűt ugy ejtük mint a magyar c vagy cz-t, ha utána e, i, y, ae, oe jön. - Különben k-nak ejtjük ki.
A t-betűt c-nek ejtük a rövid ti szótagban, ha ezen ti szótag után magánhangzó következik s előtte nem áll s, t, x. - A t különben t-nek ejtendő.
A mássalhangzók (comonantes) közül kiemeljük a némákat (mutae) b, p; d, t; g, c (k) és a folyékony mássalhangzókat (liquidae) l, m, n, r. - A néma mássalhangzókat felosztják: ajakhangokra (labiales): b, p; foghangokra (dentales): d, t; torokhangokra (gutturales): g, c.
A latin szavakban a hangsuly az utolsó előtti szótagon van, ha ez hosszú; a harmadik szótagon hátulról, ha az utolsó előtti rövid.
A szótagolásnál különösen arra kell tekintettel lenni, hogy 2 esetleg 3 mássalhangzó, ha ezekkel kezdődő szó van a latinban, a következő szótaghoz tartozik, no-strum. Összetett szavakat alkotó részeik szerint szótagolnak, ab-es-se.
Vissza