Huszáraink hazatérése 1848/49-ben

Előszó

Az 1848/49-i szabadságharcunk tele van önfeláldozó, hősi tettekkel, melyek csillogó gyöngyszemekként sodródtak tova az örvénylő idők árjának felszínén.
Ilyen hősi tettek voltak azoké a huszároké is, akik a szabadságharc előtti időben az ország határán túl, az osztrák örökös tartományok területén teljesítettek szolgálatot. A ómagyar szabadságiért támadt vihar zúgása hozzájuk is elhangzott. Nem nézhették tétlenül a túlerővel szemben maroknyi nemzetük élethalál-harcát. Magyarok voltak. Az akadályokkal és következményekkel mitsem törődve útrakeltek. Tömött sorokban özönlöttek Hazájuk felé. A halál szemébe tekintettek, amikor megindultak Csehországból, a lengyel földről vagy a tiroli havasok közül. Nem volt hatalom, amely visszatarthatta volna a magyar falvak fiait akkor, 'amikor a Kárpátok fala mögül véreik fojtott jaj kiáltásait sodorta feléjük a szél. Szemükben elszánt akarat csillogott és ezer veszélyen keresztül sárosan, tépett mentékben, holtfáradtan értek Hazájuk földjére, ahol könnyezve estek térdre.
Aligha van Európában nemzet, amelynek hazaszeretete annyira röghöz kötött, mint a magyaré. Egy talpalatnyi sem kell neki a máséból, de a sajátjáéhoz kimondhatatlanul ragaszkodik: ehhez az ősi, egy évezreddel ezelőtt karddal megszerzett földhöz, mely terület olyan itt Európa közepén, mint valami zárt külön világ. A Teremtő csodakertje. Színekben, hangulatokban sajátos és gazdag, mint maga a magyar lélek.
Érthető, hogy visszavágyik ide minden idegenbeszakadt magyar. Vesse őt bárhová a sors, a nagyvilág bármely zugába, legalább meghalni visszatér... Vissza