Előszó
A visegrádi Duna parton egy fiatal anya, aki kézen fogva vezette fiacskáját, rámutatott az öregúrra, és azt mondta gyermekének:
- Nézd kisfiam, ez az az ember, aki elárulta a hazát.
- Nem...
Tovább
Előszó
A visegrádi Duna parton egy fiatal anya, aki kézen fogva vezette fiacskáját, rámutatott az öregúrra, és azt mondta gyermekének:
- Nézd kisfiam, ez az az ember, aki elárulta a hazát.
- Nem egészen igaz az, amit Ön a kisfiának mondott rólam - felelte az öregúr de talán így van jól.
Hadd higgye a magyar, hogy csak árulás győzhette le. Ez a hit talán, ha én szenvedek is miatta, a nemzeti jövő egyik eleme. Nyilván kitalálta a kedves olvasó, hogy az öregúr Görgey Arthur, a jelenet pedig a XIX század végén játszódott le. Amikor először olvastam Görgey Arthurnak a forradalom és szabadságharc idejére vonatkozó, magyar nyelven megjelent visszaemlékezéseit, még inkább elkezdett érdekelni ennek az embernek az egész személyisége, a kor, amelyben működött, a kortársak sokszor homlokegyenest ellenkező véleménye, röviden: az egész Görgey-kérdés. Könnyű dolgom volt, hiszen az ezzel kapcsolatos irodalom megtöltene egy könyvtárat, így aztán egyre többet tudtam meg erről az emberről, és még többet szerettem volna tudni. Amikor már sok mindent tudtam róla, bevallom, több mint másfél évszázad után is megfogott a személye: puritánsága, személyes példamutatása, hazaszeretete, önfegyelme, önérzete, hadvezéri műve. Ma már ugyan nincs valamire való hadtörténész, aki hazaárulással vádolná az egyik legnagyobb magyar hadvezért, de ez az alaptalan vád annyira átitatta 1849. augusztus 13-a után a magyar társadalmat, hogy vele kapcsolatban egy átlagos magyar első felmerülő kérdése még mindig: nem volt ő áruló? Nos, nem volt hazaáruló, hanem szolgálta hazáját a szabadságharcban addig, amíg lehetett. Mint a császári hadseregből kvietált - ma úgy mondanánk kilépett - főhadnagy, vegyészi pályára készült, de 48 tavaszán az alig 30 éves múlt, néhány hete megnősült fiatalember belép a honvédseregbe, „ a legtermészetesebb érzés késztette " a 48-as alkotmány fegyveres védelmére kelni. Az ozorai diadal nagyobb részt az ő személyének volt köszönhető. Amikor Schwechat után senki nem akart fővezér lenni, ő elvállalta, mert hitt Magyarország igazságos harcában, és szolgálni akarta hazáját. A téli hadjáratban megmentette a hadsereget, a tavaszi győzelmi sorozattal pedig a Lajtán túlra kergette az erősebb osztrák ármádiát. A muszka beavatkozást követően a négyszeres túlerő ellenében - súlyos fej sebével küszködve a kormány parancsára levezette a magyar sereget Komáromból Vác, Losonc, Miskolc, Tokaj, Debrecen, Nagyváradon át Aradra, megteremtve ezzel az osztrákok elleni sikeres harc feltételét, nem rajta múlott, hogy a lehetőséget nem sikerült kihasználni. A honvédsereghez, a tisztikarhoz intézett kiáltványai, napiparancsai, mindennapos megnyilvánulásai lelkesültek, fennköltek, méltóságteljesek, fiatal kora ellenére sokszor bölcsességről tanúskodnak.
Vissza