Égi hullámokon IV.

Előszó

Pünkösdi után XV. vasárnapra.
Elmondotta: P. Vid József S. J. 1935. szeptember 22-én a Jézus Szíve-templomban.
Van a mai evangéliumi eseményben valami megrendítő mozzanat, amely még azzal sem enyhül meg, hogy Krisztus feltámasztotta a halottat: ez a mozzanat az, hogy Naimból egy ifjút kísértek utolsó útjára s aki kíséri, az édesanyja, hozzá özvegy is. A természet rendje szerint a fiatalok kísérik utolsó útjukra az öregeket, a gyermekek szüleiket, s addig a szülőknek támaszul szolgálnak a gyermekek. De amikor gyermeket vagy ifjút temetünk, aki előtt még hosszú útak állnak: virágos tavaszi útak, az öröm, a siker, a boldogság reményteljes útai, diadalútak: ha ilyen fiatalon kerül valaki utolsó útjára, mint a naimi ifjú, akkor a kihagyott meg nem járt útaknak víziói lepnek és rendítenek meg bennünket. De nemcsak ezek ébresztik fel bennünk az együttérzést e gyászbaborult özveggyel, nemcsak az, hogy akit temetőbe vittek, ifjú volt, hanem az is, hogy gyermek volt. Egy édesanyának volt a gyermeke. Egy darab élet belőle, egy darab világ. Neki egy egész világ. Neki több, mint az egész világ. Ha azt mondom, hogy reménysége, büszkesége, boldogsága, leendő támasza: úgy érzem, keveset mondok. A gyermek az édesanyának mindene, ha ezt temet, mintha mindent temetne. Ez az, ami megszomorít minket egy gyermek és ifjú „utolsó" útján.
Pedig az ifjúságnak egyéb utai is vannak: kockázatosak, fájdalmasak, gyászosak, óh sokszor az utolsó útnál is sötétebb utak. És ki sír, ki döbben meg ezeken? Az pl. amelyet Oroszországban tett meg néhány esztendeje 15-20 ezer tömegbe verődött gyermek, amikor egy éhinséges vidékről elindultak olyan vidékek után, ahol jóllakhatnak. Vissza