Mohácsi emlékkönyv 1526 (rossz állapotú)

Előszó

A Megváltó szenvedésének napját, nagypénteket, fekete betűvel jelzi a keresztény naptár; a feltámadás vörösbetűs ünnepnapja a húsvét. Mohács, 1526, a magyar nemzet szenvedésének esztendeje; Buda visszafoglalása, 1686, nemzeti feltámadásunk vörösbetűs éve. Innen van az, hogy a felszabadulás 200 éves fordulóját 1886-ban az egész nemzet megünnepelte; Mohács 400 éves fordulóján ellenben nem ünneplünk, de büszke kegyelettel megemlékezünk azokról a jó magyarokról, akik a becsület után a legnagyobb földi jót, az életet áldozták fel a hazáért. Elhibázott volt az 1526 előtti bel- és külpolitikánk egyaránt, mert a nagy mérkőzésre nem fegyverkeztünk előzőleg eléggé és a túlerős ellenféllel szemben szövetséges nélkül, izoláltan állott Magyarország. Elhibázott volt a hadvezetés, mert Tomori, Batthyány és Perényi egyenesen a török ágyúk torkának vezették neki a magyar hadosztályokat. És mégis valami nagyszerű van abban, hogy egy nemzet, élén királyával, főpapságával, nemességével, példátlan férfibátorsággal rohan bele a sötét végzetbe.
Bátran rohantak, mert ösztönszerűen érezték, hogy az egyenetlen, a szinte reménytelen harccal is a magyar nemzet nagy világtörténeti hivatását szolgálták. Miben állott ez a hivatás? Abban, hogy Magyarország védte az európai civilizációt a keleti barbársággal szemben. A középkor utolsó és az újkor első századait a kereszténység és az islam harca tölti be. Az islam Európát három, dél felé néző félszigetén, a pireneusin, az Appeninin és a Balkánon támadta meg. Az első kettőn nyugati gótok és a tőlük származó spanyolok, meg a normannok és olaszok álltak szemben a legműveltebb mohamedán nemzettel, az arabbal. A Balkánon a legádázabb islam nép, a török tört elő és miután megsemmisítette Bizancot és leverte a délszlávokat, győzelmes előretörése Magyarországon akadt fenn. Vissza