Egyházi beszédek

Előszó

EGY AZ EGYHÁZ

Mennél inkább eltávolodik az emberiség Krisztustól, annál fájdalmasabban érzi hiányát. És ez a fájdalom egyre jobban sajog, és előbb-utóbb fölkelti az emberek szivében az igazi ádventi hangulatot: a vágyat a Szabadító, Megváltó, Üdvözítő után. A történelem bizonyítja ezt. Nézzünk csak körül! Mindenütt elégedetlenség, békétlenség uralkodik. Kezdik már észrevenni az emberek, hogy sem a vagyon, sem a gőz és villany, sem a tudomány, sem a művészet nem tudja őket boldogítani. És ha majd az egész emberiség belátja, hogy csődöt mond minden kísérlete, mellyel Krisztus nélkül akar boldogulni: akkor ismét fölhangzik az emberek szivéből kitörő sóhaj a Megváltó után: «Harmatozzatok onnan felülről, ti egek! nyíljék meg a föld, és teremje az Üdvözítőt!»
Azonban minekünk, hivő keresztényeknek is vágyakoznunk kell az Üdvözítő után. Mert akit szeretünk, az után vágyakozunk is. De hol találjuk meg az Üdvözítőt? Itt a földön nem láthatjuk őt magát. Hiszen tudjuk, hogy fölment a mennyekbe! Az ő látásához csak majd ott a másvilágon juthatunk. De van nekünk valamink itt a földön, ami legközelebb áll az Üdvözítőhöz s ami biztosan elvezet hozzá bennünket. Csont az ő csontjából, vér az ő véréből. Ez az ő jegyese, az ő Anyaszentegyháza, amely érezteti velünk Krisztus szeretetének melegét, szentségének fölségét, Istenségének mindenható erejét.
Engedjétek meg tehát nekem, ájtatos hallgatóim, hogy ez ádventi vasárnapokon Krisztus Urunk szeplőtelen jegyeséről, az ő Anyaszentegyházáról szólhassak hozzátok, akivel úgy összeforrott Jézus szentséges Szive, hogy semmi módon sem lehet tőle elválasztani... Vissza