Előszó
Nem vagyok költő. Egyetlen verset írtam 1997-ig még diákkoromban. Valami négy sorból állt, nem is emlékszem rá, mi volt az. Prózai dolgozatokat szerettem írni diákkoromban, de azok elsősorban oktatási célúak voltak. Egész életem során a földkérget kutattam és nem annyira a társadalom ügyeivel foglalkoztam, azaz, hogy mégsem. A társadalom ügyei érdekeltek, de érdemileg nem mindig egyezett a véleményem és célszerű volt ezt a véleményt konzerválni, nem külön írásban kifejezni. Külön gond volt számomra, hogy mint az 1956-os forradalmi diákbizottság egyik tagja és a szerveződő nemzetőrség résztvevője, könnyen félreérthetők lettek volna, bármi ilyen nemű gondolataim. Mint erre volt példa is. Évfolyamtársaim egy része elhagyta az országot, más része megpróbált illeszkedni, alkalmazkodni az előállt különleges körülményekhez. Mivel zömmel vidéki gyerekek voltunk, ez többé-kevésbé sikerült is.
A fényes szellők nemzedéke, amelyhez tartoztunk, megtépázódott az 1956-os változásokban, de gondolkodásában megmaradt annak a fejlődő fiatalnak, akit a megelőző időszak ilyenolyan minősítésű jelszavai formáltak, gondolkodását tekintve emberré. Most egy végigdolgozott élet után a rendszerváltás időszaka lett az a szakasz, amikor az ország, a kisebb közösség, a vállalat, a családom és jómagam iránti kötelezettséggel megpróbáltam újra kifejezni gondolataimat. Ami prózában sikerült, az rendszerint viharokat váltott ki és politikai színezetet kapott. Ezeknek a meggondolásoknak az alapján fordultam 1997-ben a „rímfaragás", a versek felé. Az e kötetben összegyűjtött írások lényegében követik az azóta eltelt éveket és szaporodnak fel mennyiségileg is annak függvényében, ahogy elvesztettem fizikai alkotóképességemet a közvetlen geológusi szakmában, egyre inkább a gondolatok maradtak meg számomra. Nagyon sokat gondolkoztam azon, milyen legyen a sorrendje az egyes írásoknak. A végén az az egyértelmű véleményem alakult ki, hogy legcélszerűbb, ha hagyom időrendben ezeket a verseket. A begyorsult világ, a személy szerint körülöttem zajló események, egészségi változásaim is arra ösztönöznek, hogy maradjon meg az írások sorrendje a megírás időrendjében. Átlapozva van olyan karaktere az írásoknak, hogy nagyon sokat foglalkozom a múlttal. A jelent már egyre kevésbé ismerem, a jövőt pedig csak elvileg tudom vázolni. Nem is annyira a jövőt, mint inkább a jövő általam elképzelt alapjait. Ezek nem lehetnek mások, mint hogy az emberiség végre fejezze be önmaga irtását, az erőszakot, mint pl. az I-II. világháború népirtásait és próbálja a gyökereiben elfojtani azt a gondolatsort, amely az erőszak megnyilvánulásán át az embernek az egyéntől kezdődően a társadalmi rétegekig, pusztulásához, deformálódásához vezet. Ez a gondolat ösztönzött arra, hogy összeállítsam ezeket az írásokat. Nem holmi irodalmi emlékművet kívánok ezzel magamnak állítani, csak összeszedtem azokat a gondolatokat, amelyek prózában kifejezve valamelyik „párthoz", valamelyik divatos és általam nagyon hézagosnak látott eszmeáramlathoz kapcsolnának. Nem kapcsolódom máshoz, minthogy aki ezen a földön született, annak célszerű elmenni a világba és visszajönni ide. „Ide kell hoznunk a nagyvilágot, mindent ami szép, ami jó, ami nemes és amit érdemes." Csak ezt tudom idézni gyerekkori példaképemtől, Veres Pétertől.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal