Előszó
Emlékezzünk . . .
Az 1866. év Szent Mihály havának 23. napján, a várbeli Uri-utcának egy régi sarokházából Wurtl Antal, a budavárosi koronázó templom káplánja kisebb gyászkiséretet vezetett a...
Tovább
Előszó
Emlékezzünk . . .
Az 1866. év Szent Mihály havának 23. napján, a várbeli Uri-utcának egy régi sarokházából Wurtl Antal, a budavárosi koronázó templom káplánja kisebb gyászkiséretet vezetett a bécsi kapu irányában, a nem messze fekvő vízivárosi temető regényes, évszázados fáktól koszorúzott halmai felé...
Hajnik Károly táblabírót, a gyorsírói élet nagy halottját, az országgyűlési gyorsírás és gyorsírói napló meghonosítóját temették, abból a lakásból, melyben élte végén régóta emésztő testi sorvadás és súlyos lelki megrázkódtatás után már nem talált enyhülést és gyógyulást.
Halála nem felfelé ívelő pálya megszakadása, hanem az összeroskadt, korán kivénült ember csendes elmúlása volt. Ha életének utolsó napjaiban föl-fölvillant is lelkében valami bágyadt fény multja éltető emlékeiből, éreznie kellett, hogy jövője már nem hozhat babérokat, ha sikerülne is a gyilkos kórral megküzdenie. Kiszakítva abból a talajból, melyhez minden idegszálával tapadt, megfosztva a diéta éltető légkörétől, milyen meddő, sivár élet volna az, melyet az ország krónikásának a Ház falain kívül kellene lemorzsolnia!
Hiszen igaz, hogy a magyar politikai élet élnémítása szakadékot vágott pályáján már régebben is, amikor működésének többévtizedes területéről az újságírás útjaira terelte, de akkor még megérte azt az örömet, hogy az új, alkotmányosabb korszak újságszerkesztő szobájának csendjéből két ízben is az országgyűlés gyorsíróasztalához szólította.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal