Kalocsai Kollégium 2003/15.

Előszó

Ősz van. A Szent István Gimnázium hajdani diákjai életfáján is egyre kevesebb a sárguló levél, s egyre magasabb a lehullottak avarrétege. Miért jönnek össze mégis 50-55-60. éves találkozókra igencsak gyérülő létszámban? Hogy a sokasodó emlékek derűs felidézése oldja a társaik elköltözése miatti bánatot? Azért is, s még inkább azért, mert egyre sürgetőbben érzik a felelősséget: át kell adni, amit egykor a Szent István Gimnáziumban kaptak, amire nevelték őket, azokat a kulturális, erkölcsi és világnézeti kincseket. Tovább kell adni az utánuk következőknek! Az elmúlt évben a nyolcvan felé járók a következő korosztályra bízták a Baráti Kör irányítását.
Ez a nemzedék az átmenet. Tanulmányaikat még a Jezsuita Gimnáziumban kezdték, de pályájukat derékba törte a Rákosirendszerterrorja. Én ennek a nemzedéknek voltam a tanára. Nemcsak a „Szent"-ből lett 1. István; nemcsak a kopott, faragcsált padok tűntek el, hanem a lélek értékeit s a szellemet kellett volna egyik napról a másikra átformálni. Tömegként tüntetni vezényelték ki a diákságot, s erősödött a késztetés besúgásra, feljelentgetésre. Az egyik évfolyam érettségi vizsgáján magyar irodalomból tíz szovjet regényből kellett felelni, s a német nyelvet szovjet regények összecsapott német fordításából összetákolt könyvből tanítottuk. Mit lehetett tenni? A lényeget: az igazat, a szépet, a jót felmutatni, őrizni, nem engedni aláásni azokban, akik ebben a szellemben indultak, s példaként állhattak a következő korosztályok előtt. A tanár bízott diákjaiban, s a diákoknak erőt adott tanáraik iránt érzett bizalmuk. Megragadtuk a lehetséges módokat, eszközöket: például az iskolai színjátszás hagyományának felújítása. A történelmi darabok hősei a színpadon kimondhatták, amit a kor elfojtott. Vissza