Kovács Sándor Dr. hátrahagyott zenei irásai

Előszó

Hogy Kovács Sándor hátrahagyott munkái sajtó alá kerültek és külön kötetben lépnek az olvasóközönség szine elé, igazán nem szorul magyarázatra. „A magyar zenetudomány rendszeres megalapítását csak ily egyéniségektől várhatjuk" - írta Bertha Sándor már 1907-ben Kovácsról, a fiatalkori „Prolegomena" megjelenése alkalmából.
Kovács azok sorába tartozott, akik tehetségüknek hiányait is legtöbbször értékké alakították. Az ő legkiemelkedőbb tulajdonsága az volt, hogy tehetsége nem állott kellő arányban vágyaival; az egy irányban való nagy tehetség hiányát pótolni igyekezett Kovács és pedig univerzalitással. Nagy művész óhajtott volna lenni s mivel erre nem volt képes, megfigyelte magát, miért nem képes rá. Így vált pszichológussá. Rendszeresen igyekezett nevelni önmagát, hogy kihozhassa a benne rejlő maximumot: így vált pedagógussá. Mivel nem állott módjában azzá fejleszteni Kovács Sándort, amivé Kovács Sándor akarta, intellektusával az egész művészetet át kivánta ölelni, hogy legalább tudatossá váljék benne mindaz, ami a nagyság ösztönös produkciójának alakjában nem tudott hiánytalanul jelentkezni benne. A legtöbb zenepedagógus és zeneesztétikus pályatörött zeneművész; Kovács is az volt, de ebből a benső vereségből a legkitűnőbb zenetudósok egyike lépett elő.
Kovács írásos hagyatékának töredékes része is bizonyítja, hogy ő a zenetudomány teljes rendszerét célozta átfogni a korszerű és egyénileg is indokolt lélektani beállításban. Vissza