A magyar-román hűbéri-hűbéresi viszony

Előszó

A román történelem-kutatás és történetírás, a román irodalom - kihasználva az időbeli távolságnak, mint befolyásoló tényezőnek ködbeterelő és elhomályosító szerepét - egyre erőteljesebben igyekszik bizonyítani, valóságos tanná, elméletté gyúrni azt a romantikus eredetmondát, legendát, amely szerint a románság etnogenezisének területe a volt Dáciához tartozott, a később Erdélynek nevezett terület egy része is. Annak az Erdélynek, amely több mint egy évezreden át, a magyar honfoglalás (895) óta, a trianoni kegyetlen békeparancsig (1920. VI. 4.) Magyarország szerves része volt.
Sokoldalú eredetbizonyítási erőfeszítései közepette, a román történelem-kutatás, történetírás és irodalom, általában igyekszik elterelni a figyelmet, már a XIII. század elejére visszanyúló, közel a XVII. század elejéig tartó, a magyar királyok vagy erdélyi magyar vajdák, később fejedelmek és a két szomszédos román tartomány: Havasalföld (Havaselve) és Moldva vajdái között kialakult hűbéri-hűbéresi (szeniori-vazallusi) viszonyról. Mindenkori politikai céljainak és érdekeinek megfelelően igyekszik hirdetni - sértve ezzel a történelmi igazságot - egyrészt, hogy ennek a viszonynak az alapján a magyar királyoktól és az erdélyi magyar fejedelmektől kapott hűbérbirtokon, a román vajdák által létesített kultuszhelyek (imaház, kápolna, templom, kolostor, monostor, apátság, síremlék) és egyéb emlékhelyek, Erdély román tulajdonjogára vonatkozó, román kontinuitást (folytonosságot, folyamatosságot) igazoló "bizonyítékok"; másrészt, akár nyilvánvaló következetlenségek árán is, hogy ennek a viszonynak a tartalmi összetevőit, lényegét és jelentőségét, Erdélyben betöltött szerepét, hatását és következményeit, a körülményektől és attól a közegtől függően, amelyben erről a viszonyról szó esik, ezt lényegtelennek tekintve és ilyennek bemutatva a minimálisra csökkentse, vagy éppen tagadja. Vissza