Élet és Tudomány 1967. (nem teljes évfolyam)

Előszó

Részlet az 1967/1. lapszámból:
<<...költ Mohács mezején...>>
A MAGYAR NYELVŰ ÍRÁSBELISÉG ELSŐ EMLÉKEI
>>Ez testámentomlevél költ Mohács mezején, Szent János nyaka vágása napjának előtte való hétfőn, az felsége táborából, Lajos királyéból, mikor írnának ennyé esztendőben ezer ötszáz huszonhat.<< Az a végrendelet, amelynek ódon zamatú záradékát idézem, nyelvünknek egyik legmegkapóbb írásos emléke. Azzá teszi elsősorban megszületésének pillanata. Két nappal írójának halála és egyúttal történelmünk egyik legtragikusabb eseményének bekövetkezte előtt - 19526. augusztus 27-én, hétfőn - a mohácsi csata színhelyén vetette papírra az országnak a király és a nádor után legnagyobb világi méltósága: Bélteki Drágffy János országbíró. De nem csupán ezért idéztem e mély zengésű magyar mondatot. A keltezés helyének, idejének és az író személyének rendkívüliségét leszámítva is - önmagában is - feltűnő jelenség ez a hosszú lélegzetű, elejétől végéig magyar nyelvű írás a kor latin okleveleinek tengerében.
MAGYAR BESZÉD - LATIN ÍRÁS
>>Betű<< és >>ír<< szavunk ősi (türk) eredete tanúsítja, hogy az írás ismerete honfoglalás előtti kincse volt a magyarságnak. De azok a betűk és az az írás - vagyis a rovásírás -, amelynek ismeretében őseink átkeltek a Kárpátokon, csak a mindennapi élet legelemibb szükségleteinek kielégítésére, legkezdetlegesebb megnyilvánulásainak rögzítésére voltak alkalmasak. Ám az új hazában a magyarság az itt élő népekhez való alkalmazkodás során olyan kulturális környezetbe került, amelynek elvontabb, bonyolultabb fogalomvilágát a maga nyelvén eleinte még kifejezni is nehezére esett, nemhogy ősi írásjeleivel rögzíteni tudta volna. Ennek a kultúrának, amelynek gerincét a Nyugatról átplántált kereszténység alkotta, hordozója akkoriban a latin nyelv volt. De miközben tőlünk nyugatra és a legtöbb szláv nép körében is a IX-XIII. században a latin helyébe fokozatosan a nemzeti nyelvek léptek, nálunk a dolgok írásos intézése voltaképpen a múlt század közepéig nem tudta levetni a latin nyelv köntösét. Pedig állami életünk első percétől magyarul tárgyalták meg az ügyeket, a törvényhozásnak, a közigazgatásnak és a jogszolgáltatásnak is a magyar volt a nyelve, a legalsóbb szinttől a kormányszintig. És mégis, ha tízezerszámra is, a magyar szavak és kifejezések szinte Mohácsig csupán a latin szöveg eresztékeibe foglalt vendégszavak voltak. Különös jelenség ez, hiszen a Halotti Beszéd, az Árpádok korából ránk maradt, legrégibb szövegemlékünk ékesen bizonyítja, hogy nyelvünk akkor már az irodalmiság szintjére emelkedett! Vissza