Zala megye népi hímzései I.

Előszó

I. ZALA MEGYE NÉPRAJZI CSOPORTJAI

A mai Zala megye nem tekinthető történeti egységnek: közigazgatási képződmény. Egykori 12 járásából az I. világháború után Jugoszláviához került három: Muraköz és a Mura-mente egy része, 1950-ben pedig Veszprém megyéhez csatolták a megye északkeleti részét, a Balaton-felvidéket. Bizonyos községek Vas, ill. Somogy megyéhez kerültek, néhányat pedig azoktól csatoltak Zalához.
Igy a közgyűjteményeinkben nyilvántartott s a régebbi jeles szakkönyvekben Zala megyeiként ismertetett népművészeti anyag jelentős része nem számít már zalainak, tehát nem foglalkozhatom vele. Kivételként mégis bemutatok néhány, a ma Jugoszláviához tartozó Lendvahosszúfaluból és Alsólendváról való viseleti darabot, mivel ezek a különösképp jelentős hetési népművészet jellegzetes képviselői.
Zala megyében manapság négy néprajzi csoport található.
1. GÖCSEJ. Történetileg, néprajzilag, nyelvészetileg ez a legjelentősebb. Nagyjából a Zala, Válicka, Kerka, valamint a Zalalövő felé vezető egykori „borostyánút" által körülzárt dimbes-dombos, patakokkal szabdalt területen fekszik, s mintegy 70, jobbára apró települést foglal magában. Néprajzi hatása azonban kisugárzik a környékre is: tágabb értelemben tehát mintegy 90 község tartozik hozzá. Legjellegzetesebb területe a Zalaegerszegtől délnyugatra fekvő szegek vidéke (Kustánszeg, Milejszeg, Pálfiszeg stb.), ahonnét a zalaegerszegi Göcseji Múzeum legszebb, népviseleti ábrázolásokat is őrző mángorlói származnak.
Maga a Göcsej elnevezés is e vidék földrajzi sajátosságára, a táj egyenetlen, gidres-gödrös, göcsörtös jellegére utal. Az elszórt kis települések lakosai jó utak és vasútvonal hiányában szinte a felszabadulásig teljesen elzártan, önmagukra utalva éltek. Megélhetésüket a hatalmas erdők, a domboldalak szőlői s a nehezen megművelhető kevés szántó csak szűkösen biztosították. A göcseji ember maga építette boronából a házát, hegyi pincéjét, maga faragta háztartási eszközeit, gazdasági felszerelését. Az asszonyok is maguk termelték a kendert és a lent, melyet sajátkezűleg munkáltak fonállá s szőttek vászonná, amelyből testi ruhájukat s a háztartásban szükséges vászonneműt még 1900 körül is kézzel varrták meg.
Göcsej első ismertetője, Plánder Ferenc azonban már az 1830-as években észrevette, hogy e vidék kultúrája nem egységes. A szegek szórványos telepein, a szerekben ugyanis református, kiváltságaikat féltékenyen őrző kisnemesek éltek, míg Göcsej nagyobb részén a nagybirtokosok uralma alatt sínylődő jobbágyok és zsellérek.
2. A másik jelentős, nagy múltra visszatekintő néprajzi egység a Göcsejtől délnyugatra fekvő, a mai Jugoszláviába és Vas megyébe is átnyúló HETES. Kiváló kutatója, Bellosics Bálint szerint „annak a harminc és egynéhány községnek gyűjtőneve, melyek az Alsólendvától északra, nyugatra, részben délre elterülő síkon fekszenek." Nem dombos, hanem patakokban gazdag, sík fekvésű terület a Mura közelében. Manapság mintegy 10 falu tartozik hozzá. Bár Göcsejjel számos néprajzi hasonlóságot mutat, mégis sokban eltér tőle. Lakossága Bellosics és Gönczi szerint hagyományokat őrzőbb, mint Göcsej, ami viseletén is észrevehető. Itt kedveltek főleg a bujtatásos technikával készített, „darázsléppel,, sűrűn kivarrott férfi és női ingek. A női viselet darabjain a fehér fonalat piros és kék színűvel vegyesen használták. A férfiingek azonban - legalábbis eddigi tudomásunk szerint - mindig hófehérek voltak.
3. Később kialakult, de napjainkban is jól körülhatárolható néprajzi csoportot alkot ZALAKOMÁR és KÖRNYÉKE. A XVIII. századtól egyházi nagybirtokokhoz tartozott, tehát a községek története és gazdasági terhei, törekvései s megélhetési viszonyai azonosak voltak. E vidék a jobbágyfelszabadítás következtében erőteljes fejlődésnek indult, majd 1866, a Budapest-Nagykanizsa vasútvonal megépülése után gyorsan polgárosult, hisz értékesítési lehetőségük jelentős mértékben javult. Vissza