Görgeiről

Előszó

Diadalmas hadvezéreknek, kik elhatározó győzelemmel mentik meg a hazát, szobrot állít a hálás nemzet. Olyan vezérnek, ki gyáván eldobja kardját s egész seregét szolgáltatja a számban félakkora s a járvány által meggyöngített ellenségnek, — csak nálunk állítanak szobrot. Alább hivatkozom egy nagy magyar katonára, ki azt mondja, hogy a nemzet azért ad kardot a katonájának, hogy azzal az utolsó csepp véréig harcoljon s nem, hogy azt ellensége lábai elé dobja, bajtársait pedig hóhér kezére adja, ennek fejében egyedül saját élete megtartását kötve ki. Katonának sohasem szabad azt mondani, hogy felesleges vérontástól kímélte meg seregét, — ameddig a reménynek egy csilláma is mutatkozik, folytatni kell a vérontást a halálos seb nyeréséig. Sehol a műveit világon nem emeltek még szobrot olyan hadvezérnek, kinek legnagyobb haditénye a félakkora erővel bíró ellenség előtt eszközölt fegyverletétele volt, mert hiszen azokban az ütközetekben, melyeknek dicsősége nevéhez fűződik, ez a magyar hadvezér részt sem vett, — saját vallomása szerint azért, mert nem akarta alvezéreit saját dispositioival megzavarni. A csatatértől 20-22 kilométer távolságra gazdagon terített asztal mellett, vezérkari főnökével sűrű koccintgatás között várta a győzelemről a jelentést, vagy pedig az ütközet végére megérkezvén, fogadta a szerencsekívánatokat az általa megnyert csatához. Saját bevallása szerint többször megérdemelte a főbelövetést, mert föllebbvaló parancsnokának nem engedelmeskedett
Vissza