A hatvani Gimnázium Öregdiákjainak második Aranykönyve

Előszó

Amikor iskolánk negyvenéves lett, dr. Bartos Imre volt az igazgató. Ő ezt az évfordulót nagyobb keretek között kívánta megünnepelni, ezért öregdiák találkozót rendezett. Az összejövetel erkölcsileg és anyagilag is igen jól sikerült. De elmaradt az ilyenkor szokásos emlékkönyv, azaz aranykönyv megírása. Végül is tizennyolc év után vállaltam elkészítését. Amikor a lelkes ifjúság erről tudomást szerzett, küldte a szükséges iratokat, emléklapokat.
A könyv lassan készült, vastagodott. (Sajnos csak az iskola megalapításának története és az emléklapoknak is csak egy része fért bele.) A debreceni Alföldi Nyomdában Király László öregdiák szerkesztése, irányítása mellett készült, s pazar kiállításban jelent meg. Akik olvasták, így nyilatkoztak: „Hogyan lehetséges az, hogy egy névtelen, vidéki, fiatal gimnázium annyi kiváló embert tudott adni az országnak?"
Ezek mellett voltak, akik így sopánkodtak: „Hol késik a második kötet, amely a mi anyagunkból fog összetevődni?"
Magam is beláttam, hogy a tanárok és a szülők küzdelmét nem méltattam. Még élő tanártársaim is biztattak az írásra. „Nem vagy még olyan öreg! - mondták. - Erről te vagy hivatott szólni!"
Egy este aztán az asztalra csaptam. Feleségemtől és lányomtól kérdeztem, hogy hajlandók-e nekem gépelni. (Ekkor már csak fél szemmel láttam.) Akkor - ha Isten is segít - megírom mindazt, ami még hiányzik. Mivel igent mondtak, hozzáfogtam a munkához.
Szólni fogok az 1967-es ünnepség rendezőiről és az ünnepély lefolyásáról. Feltárom azokat a korábbi próbálkozásokat, erőfeszítéseket is, melyeket a szülők és a tanárok tettek a gyermekek érdekében. Rámutatok a gyermekanyagra, mely testben és lélekben olyan családi nevelésben részesült, hogy a tanár és szülő együttes munkája megteremthette a gyermekek nemes lelkiségét.
Beszélünk a társadalmi összefogásról, a szegény gyermekek iskoláztatásáról, és arról a nevelési módszerről, mellyel élve a gyermek saját magát ki tudja taníttatni, s akkor nem szorul vastag pénztárcájúak kegyelmére.
Mindent megírok úgy, ahogy történt. Szólni fogok a tanárok és a szülők csodálatos összhangjáról, mellyel elértük célunkat: a gyermekeket felkészítettük további életükre. Ma már ők boldogítanak minket. Vissza