Magyar történelem I.

Előszó

Valamint a természettudós a világteremtés titkát, elveit, törvényeit akarja rekonstruálni, úgy a történettudós a másik isteni munkában vesz részt: föltámasztja lelkében a halottakat, rekonstruálja a mult idők társadalmi s állami életét, a nagy emberek működését s a tömegek, néposztályok tipikus életmódját és mozgalmas elváltozásait, kultúráját a tudás számára. Természet mindaz, mit nem ember alkotott. Kultúra minden emberi alkotás, új célok nagyeszű meglátása és új eszközök kitalálása a nyiltól, lándzsától, késtől, vésőtől, primitív ékszertől kezdve a repülőgépekig, az utolsó harminc év találmányáig. Az írásos emberi kultúra az Eufrátnál és Nilusnál hatezres, s ezt egy-két ezer évvel előzi meg a primitív, őskő kultúra kezdete. Állat szerszámokat nem talált f öl, kultúrát nem alkotott, s a méhek, hangyák társas építkezései olyanféle intelligenciát mutatnak, mint az emberek gépei: mutatják a feltaláló gépész intelligenciáját.
A történetírás célja a szép, jó, igaz, t. i. a gyönyörködtető, a tanulságos és a genetikus történetek egyre tökéletesedő fokain keresztül. A pragmatikus vagy praktikus nemcsak oknyomozó, - hiszen minden tudomány okaiban érteti meg a tapasztalati tényt - hanem egyszersmind okuláskereső, tanulságos, gyakorlati, államférfiak és állampolgárok, társadalmi életet élők nevelésére alkalmas tudomány, amelyet éppen a politika vagyis államtudomány és a szociológia vagyis társadalomtudomány aknáz ki legjobban. Valamint a természeti okságot kifejezhetjük általánosító induktív törvény alakjában egyetlen jól megfigyelt eset alapján is: úgy lehet a történeti okságot is általános pragmatikus tételben kifejezni, pl. Thuróczy krónikás Hunyadi szebeni csatájánál kimondja a tanulságot: nagyon helyes, ha a vezér személyét ruhacserével is elleplezik az ellenség dühe elől; vagy az első keresztesek és Dózsa lázadása esetéből levonjuk a történeti törvényt: a legszentebb célra egybegyűlt tömeg is, ha elfogyott az elesége, rabló, gyilkos, lázadó lesz... Vissza