A magyar privatizáció alulnézetből

Előszó

Az 1990 májusi első szabad választások óta eltelt négy esztendő jelentős változásokat hozott a magyar tulajdoni rendszerváltás folyamatában, és ezzel a szociális piacgazdaság alapjainak az intézményesítésében. Ebben a folyamatban rendkívüli fontosságú szerepet vállalt fel az a gazdaságpolitikai cél- és eszközrendszer, amelyet ma mind a széles közvélemény, mind pedig a szűk szakma „privatizáció" (államtalanítás, magánosítás, tulajdonváltás stb.-nak hív.
Az elmúlt évek során már szinte közhelyszámba megy, hogy a privatizáció gyakorlatában sok volt a tévedés, az elkövetett hiba. Egyesek élesebben fogalmaznak, és azt mondják, hogy „lehetett volna jobban is csinálni".
A felvetett problémák, kritikák sokszor jogosak és megalapozottak, melyre a folyamat jelenlegi vezetői, irányítói szerintük többé-kevésbé védhető válaszokat szoktak (illetve tudnak) adni. Ilyenek, mindenekelőtt, hogy „ez egy tanulási folyamat' , ezért szükségszerű a hibázás, a tévedés; vagy hogy az elkövetett visszaélések, mulasztások hanyag állami vagyonkezelés, károkozás az egy olyan „kálója a magyar privatizációnak, mely mértékét sok szomszédos kelet-közép-európai ország megirigyelhetné".
A privatizáció jelenlegi vezetői, irányítói továbbá úgy is védekeztek (védekeznek), hogy tulajdonképpen sokan akképpen is kritizálják a privatizációt, hogy nem is értenek hozzá, vagy nincsenek róla kellően informálva, ezért nem teljeskörű vagy sokszor kifejezetten téves információkra alapozzák véleményüket, értékítéletüket, melyek ennélfogva torzak, vagy csak féligazságokat tartalmaznak. Jó, és eklatáns példája ennek az Autóker Kft. privatizációjával kapcsolatban a Nap tv-ben egy beszélgetés során úgy április elején elhangzott (Dr. Török Ferenchez; SZDSZ-es országgyűlési képviselőhöz címzett) kijelentés dr. Csépi Lajostól: „képviselő úr, én elfogadom, hogy maguk tökéletesen értenek a törvényalkotáshoz, a privatizációhoz azonban mi értünk jobban!" Vissza