Erdélyi Tibor faragó művészete

Előszó

Az 1945 utáni korszakváltással Magyarországon a tárgyi népművészetben is alapvető változások következtek be. Elkezdődött a népművészet „végkiárusítása", ill., új utak keresése. A fejlődés természetes velejárójaként egyre több használati eszköz, - pl. sulykoló, mángoló, csanak, kulacs - veszítette el eredeti funkcióját, s ami a népművészetre sohasem volt jellemző, tömegesen vitrinbe szánt nippeket kezdtek gyártani. így az árutermelésre jellemző normakövetelmény rendszerében a faragások elsematizálódtak. Ha egy faragóra - jelképesen szólva - három makk faragása volt jellemző, az újabb időkben ez egyetlen makkra redukálódott, elveszítette ezáltal a tárgy a személyes karakterjegyeket. Ugyancsak az egyéniség, a saját útját járó tehetség kibontakozása ellen hatott az a konzervatív nézet is, hogy a 19. században létrehozott archaikus népművészetet úgysem lehet meghaladni, tehát azokat elégséges csupán lemásolni. Az igazi művészet célja szerintem sohasem lehetett csupán a másolás, hanem az adott valóságból leszűrt tapasztalat átéléséből következő új mű létrehozása a formálás által. A néprajztudomány képviselői a szoborfaragás megítélésében különösen konzervatív álláspontra jutottak. Viski Károly néprajztudós a harmincas évek elején a következőt írja: „A személytelen népnek nincs szoros értelemben értett művészete (képzőművészete), ha egyesek (mint pl. a személy szerint elhíresedett székely Molnár Dani, az állatmintázó) alkottak is önmagáért való (l' art pour l' art) művészeti tárgyakat. A nép tárgyi művészkedése tehát a magas szintű műveltség művészi iparával, azaz - jártasabb szóval: iparművészetével, van rokonságban..." Vissza