Sztyepancsikovo és lakósai I-II./Ostoba eset

Előszó

Olyan roppant emberi komplexumban, mint Dosztojevszkij, mindenki megtalálja, amit keres. Odahaza a XIX. század szlavjanofiljai az orosz tradiciók harcos őrizőjét látták benne, ügyük legerősebb oszlopát, mozgalmuk utolsó nagy felszólítóját. A pravoszlav egyház fiatalabb generációja és az orosz intelligencia egy elit rétege a biztoskezű vezetőt a modern kereszténység felé. Ideát Európában, mint a a legegyetemesebb emberi horizontok felmutatóját, mint az élet megalázottjainak szószólóját és az emberszeretet bűnöket oldó új prófétáját köszöntötték. Oroszok az oroszt keresték benne, európaiak az embert. Az egyéniség csorbíthatatlanságának hívői az individualizmus fanatikusát, az emberi szolidaritás kutatói pedig az első igazán orosz városi írót. Új támpontokat kerestek benne a jövőre és kerestek benne egy beteg emberi roncsot is néha. Nietzsche hálával gondolt rá tanításaiért a lélek titkairól, a pszichoanalitikusok pedig azért a páratlanul gazdag adatbányáért áldották, mely életének és alakjainak patologikus változatokban gazdag aknái révén jutott rájuk nem várt örökségképen. Akiket az utolsó évszázad regénybe írt monumentális époszai érdeklik, gondolkodás nélkül hozzá fordulnak, úgyszintén azok is, akiket az életnek öngyilkossági, apagyilkossági és egyéb rendőri szenzációkkal tele rovata érdekel. Őt keresik, a boulevard regényírás egyetlen halhatatlanját. Aki a világirodalom leghátborzongatóbb lapjait keresi, nála megtalálhatója, viszont talán nem is túloz, aki a legdickensibb gyermeki kedélyt keresi nála, a Karamazov-téma legsötétebb változatai közé ékelve. Vissza