Szegény emberek

Előszó

Részlet a könyvből:

Mihájlovics Fedor félretette a rajztáblát, amely mellett vonalzóval és körzővel dolgozott, arrébb lökte a fenyőasztalon a számításokat, amelyek egy háromszögelési pont segítségével keresték a kiszabott tétel megoldását, felállott, odament az ablakhoz és kinézett az estébe. Szomorúan sötét pétervári este volt, komor és sötét egy húsz esztendős fiatalembernek, mint amilyen akkor Mihájlovics Fedor volt, és Mihájlovics Fedor unta ezeket a komor és sötét estéket és unta az egyhangúan szürke színekben elomló matematikai képleteket és unta a rajzok örökös másolását. Mihájlovics Fedor a hadmérnöki iskolában néha találkozott az intézet régi tanítványaival, akik valamelyik keleti kormányzóságban élnek, túl a Volgán, vagy talán délen a Kaukázus felé, avagy éppen Szibériában; torzonborz a szakálluk, rossz a csizmájuk, kopott a köpenyük és egész életük csupán azzal telik el, hogy végtelen területeket méricskélnek, vagy ami még rosszabb, kataszteri íveket másolnak; egyik ívet a másik után, mindig csak óvatosan és mindig figyelmesen és akiknek sohasincsen másra se gondjuk se vágyuk: csak hogy főnökük jóakaratát megtartsák, hiszen emberi sorsuk és jövendőjük ott hullámzik a hivatalfőnök tekintetében és hajlamosságában, Mihájlovics Fedor arra gondolt, hogy apja is csak ilyen szegény hivatalnokdoktor, aki küzködik és harcol a jóindulatért szegények kórházában és akinek az élet nem adott sohasem szépséget sem örömet, sem semmit, ami közelebb vitte volna álmaihoz. Hogyan szeret pedig el-elálmodozni a szegény hivatalnok és hogyan szeret reménykedni és mennyi vágya van ha a Belvárosba téved, a ragyogó üzletek elé. Vissza