Megalázottak és megszomoritottak

Előszó

Részlet a könyvből:

A mult év márczius 22-ének estéjén nagyon különös eset történt velem. Egész nap járkáltam a városban és szállást kerestem. Régi lakásom igen nedves volt s már akkor erősen köhécseltem. Már ősszel szerettem volna más helyre költözni, de elhalasztottam tavaszra. Egész nap nem bírtam valamire való lakást találni. Először is: különálló kvártélyt akartam, nem albérletbe, másodszor: ha csak egy szobát is, de feltétlenül nagyot, s e mellett - természetesen - lehetőleg olcsót. Mert úgy tapasztaltam, hogy szűk lakásban szűken lehet gondolkozni is. Én meg, mikor valamely megirandó művemen gondolkoztam, szerettem a szobámban fel s alá járkálni. Megjegyzem itt, hogy mindig szívesebben tervezgettem műveimet s ábrándoztam arról, hogy miképen fogom megírni azokat, mint a hogy' tényleg megírtam, pedig ez igazán nem lustaság volt tőlem. De hát akkor mi?
Már reggel rosszul éreztem magamat s estére nagyon is rosszul: mintha valami lázam kezdődött volna. Ehhez járult még, hogy egész nap talpon voltam és elfáradtam. Este felé, a szürkület beálltakor épen a Vozneszenszkij-proszpekten jártam. Szeretem a pétervári márcziusi napot, különösen az alkonyatot, persze csak világos, hideg estéken. Az egész utcza hirtelen megvilágosodik, erős fényesség villan át rajta. Minden ház mintha hirtelen szikráznék. Szürke, sárga és piszkoszöld színük egy pillanatra elveszti komorságát; mintha felderülne az ember lelke, mintha megrezzenne az ember vagy mintha valaki megkönyökölné. Új látomány, új gondolatok... Csodálatos az, hogy mit tehet az ember lelkével egy napsugár felvillanása! Vissza