Raszkolnyikov I-II.

Előszó

Dosztojevszkij-ról.

Déli tengerparton olvasni az észak Shakesperejét, az oroszt: egyike ama gyönyörűségeknek, amiért az ember nem bánja meg, hogy született. És én igy olvastam a nyáron ujra Dosztojevszkij Mihajlovics Tódor Raszkolnyikovját és a Karamazov testvéreket, meg egy uj könyvet, amely a gyermekszivű kolosszus élete történetét, levelezéseit és egyéb emberi okmányait foglalja magában.
Egy szerencsés végzetnél fogva - szeretjük elhitetni magunkkal, hogy az isten velünk kivételeket tesz - életemnek mindig legválságosabb pillanataiban került hozzám a regényírás ama két bibliája. Egyszer régen, mint nem ok nélkül reménykedő szerelmes - ah, a fiatalságnak minden sikerül - amikor legelőször olvastam Raszkolnyikov Rodionnak, az orosz diáknak bűnét és bünhödését: napokig zokogva sirtam a könyv hatása alatt és elfelejtettem, hogy minden okom megvan, amiért örüljek. Máskor meg, sokkal később, most nem régen, hogy életemnek legszörnyűbb korszaka alatt nyögtem és vergődtem, amig egyetlen, szép kis leányom, én imádott Marim, küzdött a halálos kórsággal, morzsolván a siralomházi napokat, amelyeknek nem lesz vége soha már: kegyelmes sorsom Dosztojevszkij „Holt ház"-át adta a kezembe. A legnagyobb emberi szenvedések e bölcs és vidám gyászindulója, a Szibériába száműzött rabnak, magának az irónak élettörténete: megzsongította lelkemet, megkapott és vigasztalgatott. Mert minden regényírónak ő a Jézusa, bejárta az összes kálváriákat, mégis mosolyogva hordta töviskoszoruját és mig arczán folyt le a vér. a mások vérét és verejtékét törülte, a magáét hagyta. Ez benne az ember, és munkája - főképpen a halott házbeli emlékiratok, ugyanilyen. A legnagyobb gyötrelmek fölött ott lebeg a philosophia: minden szenvedést kiállunk és csak addig viseljük, amig birjuk. Vissza