Dorottya

Előszó

Elöljáró beszédje az előbeszédnek
Közönséges dolog az authoroknál előljáró beszédet írni, de még közönségesebb az olvasóknál, azt soha el sem olvasni.
Mind a kettőnek szintúgy okának kell lenni, mint annak, hogy a poéták ajánlólevelet írnak, a Maecenások pedig nem is válaszolnak rá. Lássuk tehát mind a kettőnek az okát.
A könyvíró előbeszédet csinál, többnyire ezen két okból: 1. vagy sokat akar magáról az olvasóval elhitetni, hogy ő ezt a munkáját ennyi s ennyi esztendők alatt, éjjeli, nappali munkával, szorgos hivatala mellett is, ennyi s ennyi hiteles írókból, szakadatlan elmélkedéssel stb. dolgozta ki; ez Németországon sarlatánságból, másutt igen csak kevélységből esik meg; 2. vagy alázza munkáját, csekélységét emlegeti, bocsánatért kunyorál s mégis a végén haláruló kofa módra huzalkodik, a rongyos lelkű Zoilussal; ez még nagyobb kevélység az elsőnél, de talám gyakorlottabb is. - Ami engemet illet, Nihil mihi arrogo, quamquam nec derogo quidquam; nem is hánytatom magamat, mert az hiúság! de nem is alázom ám, mert az meg alacsonyság!
Az olvasó elfordítja az előbeszédet, mert 1. vagy megúnta már az említett két hibával rakva lévő préfációkat; 2. vagy szükségtelennek tartja az udvaron való bémenetelt, mikor az ember a kert alatt is elkerülhet s az ablakon is beszólhat. - Még aki ráveti is fejét az előbeszéd elolvasására, belé unatkozik; minthogy az többnyire mind tanítói, atyai vagy audienciás tónuson vagyon írva, s többnyire mind egy a foglalatja. Vissza