Fülszöveg
Önmagunkról írni - azt hiszem, mindennél nehezebb. Hiszen nem tudhatjuk, hol kezdődik és hol végződik saját énünk, és hol a hősünké, hol olvadnak egybe, és hol egészítik ki egymást. Litvániában születtem, egy kisközségben, amilyen sok van az országban. Gyermekkorom nem volt: a háború nekiszegezte hosszú puskacsövét sovány hátamnak, odakergetett a fekete gödör mellé, s ha nem is pusztított el, mégis nagyon megkínzott, megvénített. A háború után, a többi fiatallal együtt, keveset ettünk, annál többet lelkesedtünk. Iskola, majd egyetem: mérnök lettem. Gyárban dolgoztam, szerettem a munkám, a rádiótechnikát. De az élet - a magamé és a másoké -, minden, amit láttam magam körül, minden, amit szerettem és gyűlöltem, papírra kívánkozott, tollat követelt. És írtam. Ma is írok. Éppen ezért nehéz csak önmagamról írni. A sok-sok élettörténettől hogyan válasszam el a magamét? Harmincnégy éves vagyok. Igaz lenne? Szeretem Benjukast, első könyvem, A sárga folt hősét. Ma is együtt futok vele a...
Tovább
Fülszöveg
Önmagunkról írni - azt hiszem, mindennél nehezebb. Hiszen nem tudhatjuk, hol kezdődik és hol végződik saját énünk, és hol a hősünké, hol olvadnak egybe, és hol egészítik ki egymást. Litvániában születtem, egy kisközségben, amilyen sok van az országban. Gyermekkorom nem volt: a háború nekiszegezte hosszú puskacsövét sovány hátamnak, odakergetett a fekete gödör mellé, s ha nem is pusztított el, mégis nagyon megkínzott, megvénített. A háború után, a többi fiatallal együtt, keveset ettünk, annál többet lelkesedtünk. Iskola, majd egyetem: mérnök lettem. Gyárban dolgoztam, szerettem a munkám, a rádiótechnikát. De az élet - a magamé és a másoké -, minden, amit láttam magam körül, minden, amit szerettem és gyűlöltem, papírra kívánkozott, tollat követelt. És írtam. Ma is írok. Éppen ezért nehéz csak önmagamról írni. A sok-sok élettörténettől hogyan válasszam el a magamét? Harmincnégy éves vagyok. Igaz lenne? Szeretem Benjukast, első könyvem, A sárga folt hősét. Ma is együtt futok vele a nyáj után, mezítláb, rövid nadrágban, és egyre kiáltozom: "Mama" - pedig ő már nincs az élők sorában -, és most is gyermeki módon hiszek az emberben. És öreg vagyok, nagyon öreg, még Ábrahám Lipmannál és Veronikánál is öregebb. Mert én vagyok a vén szabó, a fiai, lányai, az egész életük - én vagyok. Mert én vagyok az anya, aki megátkozza a világot, amikor gyermekét - az ő gyermekét! - a szeme láttára megölik... Mi vár még rám? Mi lesz még belőlem? Nem tudom. Állandóan foglalkoztat az a szó: ember. Szeretetével és gyűlöletével, munkájával és minden gondolatával, győzelmével és vereségével - a küzdő, törhetetlen, hatalmas lelkű ember... És bármi voltam is, ilyen ember leszek, élni fogok és meghalni, és a többiekkel együtt újra születni. Ez az író sorsa.
Vissza