Donadieu Mária

Előszó

(...)
Philippe regényhősei nem költött alakok, valamennyit személyesen, sőt bizalmasan ismerte. S mivel közöttük élt, regényeiben is velük érez, szereti és sajnálja őket, velük szenved, szeret és küzd. Stuart Merrill írja, hogy például a híres Bubu kedvesét ő maga ragadta ki annak befolyása alól és tette lehetővé számára, hogy távol Párizstól új, tisztességes életet kezdhessen.
Mik voltak Philippe irodalmi nézetei? Saját szavait idézem: »A regény az a műfaj, mely a legtöbb dolgot felöleli és melynek fejlődése elé határtalan várakozással tekinthetünk.
Mindig úgy tekintettem a regényt, mint valami gyónást. Egy munka első kelléke, hogy kifejezője legyen az író életének. Rettenetesnek tartom, ha az író valamilyen rendszert alkot magának (itt Zolát említi). Nem! Az ember még csak azt sem mondhatja meg, hogy tíz éven belül mit fog írni. Vajjon tudhatjuk-e, hol leszünk tíz év mulva? Annyi előre nem látott esemény keresztezi a férfi életét...
Én a magam részéről nem valamilyen gondolat kifejezőjeként fogom fel a regényt, hanem mint valami lüktető, eleven, valóban létező dolgot. Érthetetlenek előttem az irány-regények. Igazán különösnek tartom, hogy valaki regényt mer írni szociális vagy lélektani tanulmányok ürügye alatt. De igenis kötelessége a regényírónak, hogy felelevenítse azokat a személyeket, akiket látott. Éreznie kell őket, tisztába kell hogy jöjjön cselekedeteik indítóokával. Az ember logikus lény: ilyen vagy amolyan, mert nem tud más lenni. És a regényírónak úgy kell leírni alakjait, mintha önmagáról volna szó: a bensőtől kezdve egész a külsőig. Főleg pedig szeretnie vagy gyülölnie kell őket, ami úgyebár egyre megy.
Mikor Bubu-t kigondoltam, eleinte visszataszító alakot akartam csinálni belőle. Később aztán megértettem, megismertem származását, szenvedéseit, láttam, milyen állást foglal el az élettel szemben, és szeretni kezdtem.
Manapság, ha tanítómestereket akarunk találni, orosz írókat kell keresnünk, olyanokat, mint amilyen Dosztojevszkij, vagy vissza kell mennünk Stendhalig... Tagadhatatlan, hogy vannak francia íróink, akiket nagyon szeretünk, de nincsenek útmutatóink. Nagy magányban élünk. De ez a magány pompás. Ez annak a jele, hogy nemzedékünknek alkotnia kell valamit, és arra ösztökél, hogy a magunk tanulmányozása közben ne fedezzünk fel magunkban senkivel sem rokonságot.
Nem hiszem, hogy szükséges volna, hogy az írónak kultúrája legyen. Egy vadembert, egy barbárt látok az íróban. Inkább azon kell lennie, hogy felejtsen. Persze, azért szükséges, hogy ismerje anyanyelvét és értse a módját, hogyan kell kitünően megírni egy könyvet.« Vissza