Don Quijote nyomában/Atlantisz

Előszó

Részlet a műből:

"Felemelkedem ültemből, és elindulok azon az ösvényen, ahol az előbb feketerigókat láttam felszállani. A fák, melyeket az előbb magam körül láttam, most más helyzetben vannak. az erdő felbomlik, látható részekre esik szét, de sehol sem találom magát az erdőt. Az erdő menekül szemünk elől.
Amidőn a fűből előbukkanó egyik kis tisztásra érkezünk, úgy tűnik fel, hogy egy ember ült itt az előbb, könyökét térdére, tenyerét halántékára támasztva. az a gyanunk, hogy ez az ember rövid séta után megint leül valahol, nem messze tőlünk, ugyanabban a helyzetben, mint az előbb. Ha felkutatnók - és az erdő közepén mindenkit elfog a kutatás vágya! - a jelenet végtelenségig ismétlődne.
Az erdő mindig arrébb van egy kicsit, mint mi. Ha éppen nyomába érkezünk, felkel, arrébb megy, és csak az űrt érezzük, melyet maga után hagyott. az antikok, akik érzéseik árnyát élő, testi formákban vetítették ki, menekülő nimfákkal népesítették be az erdőt. nincs ennél pontosabb és kifejezőbb. A tisztás felett megrezdül a levegő, s valóban úgy érezzük, hogy egy száguldó meztelen test szele az.
Akárhonnan nézzük is az erdőt, be kell látnunk, hogy szigorúan véve csak egy lehetőség. Zöld bozót, amelybe léphetünk, forráshely, ahonnan gyengéd zaj érkezik a csend karjain, a fák csúcsán tanyázó madarak éneke. az erdő lehetséges cselekedetek összessége, melyek megvalósulva elvesztik igazi értéküket." Vissza