Don Giovanni - Kalandozás a magyar művészet félmúltjában

Előszó

Részlet a könyvből:

"(Leporello: Entro il sen, dalló spavento / palpitar il cor mi sento / Io non so che far, che dir.)
Mozart Don Giovannijának nyitányában, rögtön a kezdetén, van egy rész, amelytől mindig megremeg az operahallgató: a felfelé törő kromatikus vonósszólamok négyszer egymás után kapaszkodnak fel, majd térnek vissza a mélybe. Ami utánuk következik, az még „csak" igazi színházi zene: a nézőtér illatos forrósága és a bársonyfüggönyök otthonos porszaga keveredik itt a zenei bevezetés izgatott, feszültséget és kíváncsiságot ébresztő hangjával. Azt a négy fel-le sikló, sötét színű zenei ívet azonban nem takarja el többé semmi, nem feledteti; mintha a bársonyokon, a levegőn, a föld titokzatos hasadékain át valami síri, föld alatti tartomány jeges levegője, a „kővendég" birodalmának rettenetes lehelete süvítene ki pillanatokra - borzongató előlegként - a nyitányból. És bár Leporello csak az utolsó jelenetben érzi úgy, hogy megdermed a rémülettől
(Ah, padron... io gelo... io manco),
az ember - akármi történjék is közben a felszínen - nem szabadulhat ettől a jeges fuvallattól. Ha nem ismernénk a történetet, akkor is megjósolná a zene, hogy a végén üresség tátong, szakadék, mely elnyel mindent. A vég - itt történik meg, és nem vigasztalás, hogy Donna Elvira majd kolostorba vonul, Zerlina és Masetto vacsorázni indul társaival, Leporello pedig új gazda után néz. Látszat csupán, hogy az élet folytatódik. A „kővendég" nemcsak Don Giovannit rántja magával a mélybe: pokolra száll, végérvényesen elsüllyed minden. Megmagyarázhatatlan, hogyan került egyszer csak elő Don Giovanninák ez a jeges és kárhozatos rétege, a nyitány említett helye, Donna Elvira áriáinak archaikus ítélethirdetése vagy a „kővendég" pokoli dörömbölése; honnan és miért hallatszott - képletesen és valóságosan is - éppen ez 1987 őszén? Válasz vagy nincs, vagy sokféle lehetséges; ha azonban körülnézünk, bármerre tekintünk abban a világban, amely körülvesz és bennünk él, be kell látnunk, hogy mindenfelé - mint valami földrengés nyomán - hasadékok, szakadékok nyílnak. Recseg, ropog az egész, az ember csontjait a fenyegető idegenség hidege járja át. Pár éve még lebegett fölöttünk valami derű; bölcs, vicces, ironikus, mindentudó lubickolás a századvégben; a túlélés halovány reménye." Vissza