Don, a csendes és barátai (dedikált példány)

Előszó

Részlet a könyvből:

"A naptár szerint nyár volt, de hűvös és esős nyár. Első férjemmel esti beszélgetéseink a közeledő edzőtáborba vonulására összpontosultak. Félek egyedül az üres lakásban. - mondogattam. Senki nem venné észre, ha valami baj történne velem, hiszen egy L alakzatú ház frontvonalán laktunk. Az udvar mélyén három, négy nyugdíjas korú család élte mindennapjait, de ettől én még kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Ezen a bizonyos estén is egyedül töltöttem vacsora utáni sziesztámat. Lekapcsoltam a villanyt, elhúztam a sötétítőt, hogy jobban lássam az utcai lámpa fényében a szemerkélő esőt. Csendben figyeltem az ablakunk előtt elsiető járókelők lépteit. A férjemé gyorsabb, mégis erőteljesebb. Ez sem Ö, ez sem, ilyen esernyőt nem is láttam még. Néztem az esernyők hullámzását, az eső csobogását, mely a lefolyó csatorna hibájából erősödött néha viharos erejűvé. Megint rágyújtottam, s kalandoztak a gondolataim. Már régen itthon kellene lennie. Hol jár, és miért? Betelt a hamutartó Fecske cigarettám csikkeivel. A szobában derékig áll a füst, de nem mozdulok. Majd később szellőztetek. Jó így ülni a sötétben. Merengek. Magányom megóv a külvilág viharától.
Már majdnem jól éreztem magam, amikor szokatlan dübörgésre tértem vissza a valóságba. Valaki erőteljesen rugdossa a kapunkat. Normális? így kell kopogni? Ott a csengő! Ki lehet?
Ez a két méternél magasabb, nehéz fakapu nappal állandóan nyitva van, ékkel a falhoz szorítva. Sötétedéskor minden esetben becsukom. Felkapcsoltam a villanyt. Fénye megvilágította az utcai bejáratot, melyet a villanyoszlop mellett álló hatalmas fa lombja erőteljesen beárnyékolt. Fényével jeleztem a dübörgő valakinek, hogy itthon vagyok.
- Husikám, én vagyok az. Gyere, nyisd ki. Azért rugdosok, mert teli a kezem. - hallom férjem baritonját az utca felől.
- Nincs bezárva, lökd be erővel, most csavartam be, és szárítottam meg a hajam. Ha lehet, nem szeretnék kimenni.
- Nem tudom lábbal kinyitni!" Vissza