Dombó retró

Előszó

Hanyas vagy?
Negyvenötös?... Ötvenhatos?... Hatvannyolcas? Mi félszavakból megértjük egymást. Ugyanazt a nótát fújjuk, nem igaz?
Emlékszel?
Már egészen kicsi korunkban az ujjainkat számolgattuk. Akkor ez még nem tűnt fel senkinek. Az oviban mennyire tetszett nekünk az Eszti... ja, te az óvónénit nézted? És arra emlékszel, hogy az általánosban békát tettünk a lányok padjába? Hogy visítottak! Kölyökkorunkban még mi is olyanok voltunk, mint a normális gyerekek. Kijártuk a nyolc általánost, de ekkor már gyanakvó pillantásokat vetettek ránk. Mi drótot dugtunk a konnektorba és leszereltük a vízcsapot. Szétszedtük a vekkert, s amikor összeraktuk, mindig kimaradt két-három fogaskerék. Mi megnéztük, mitől csörög a telefon. Utána már nem csörgött.
Emlékszel?
Mindig növésben voltunk. Mutált a hangunk és a lányok is mutáltak. Te tűzoltó akartál lenni, én mozdonyvezető. Egyszer el is indítottam. A miénk volt a város legjobb táborhelye a Konda-patak mellett. így jártuk ki a nyolcat. Általánosságban. Tanítóink éberségét kijátszva középiskolába jelentkeztünk. Ahogy nőttünk, kezdtünk visszabeszélni tanárainknak, és kezdtük észrevenni osztálytársnőinket. Minket már ekkor megrontottak a lányok. Legalábbis ezt híreszteltük. Mi számos emléket hagytunk az Alma Mater falai között. Rólunk mesélnek az osztálynaplók elrongyolt lapjai, az ablak bádogpárkányára vésett vallomásaink, megsárgult tablóink, tanáraink ráncai, és a nagy kék folt az osztályterem falán. Vissza