Dombay

Fülszöveg

A négy évtizede külföldön élő, de hazájával mindvégig szoros kapcsolatot tartó Dombay Lelly fesztészetében a harmónia iránti vágy fogalmazódik meg. Művei sokkal inkább a belső megnyugvadás megformálói, mint természeti vagy figurális motívumok leképezései. Művészi személyiségének szerénysége távol tartja őt a nárcisztikus önfeltárulkozástól, s a heves, indulatos önkifejezés pályái helyett a csendes szemlélődést állítja előtérbe. Halk szavú, eszközeivel óvatosan bánó, ökonomikus és fegyelmezett festészet az övé, melyben az ember nyugalomra lel. Képein alig találjuk nyomát afestőileg tematizált akciónak: nála minden állandóságot, nyugalmi állapotot, vagy a végtelen ismétlődés etrmészetfeletti változatlanságát sugallja. Ugyanakkor a finoman megmunkált részletek és a felület festői gazdagsága életet, változatosságot visz a képbe, egy láthatatlan rendszer keretei közé zárt, apró mozgásokból logikusan szervezett élet-egységet, ami a változatlanság és a természetből merített változékonyság egységére törekszik.
Dombay Lelly művészete lírai művészet. S tegyük rögtön hozzá: par excellence női művészet. Az érzékeny, minden apró mozzanatra figyelő, a jelenségeket érzelmileg interpretáló női személyiség áll művei mögött. Rendkívül fontos számára a pillanatnyi hagnulat, a táj "lelke", vagy egy elhagyott strandszék tárgyias mélabúja, a tenger felett szálló madarak kecses mozdulatainak múlandóságot sugalló érzelmi asszociáció. Témaválasztása mindig egyszerű; a témát azonban a szubjektív beleérzés aktusa lelkesíti át. Mégis, a hangulat finom, visszafogott, alig-alig észrevehető páraként borítja be a képi szerkezetet, nem változtatva meg a racionális felépítmény áttekinthető rendjét.
A líra és az architekrúra, a személyes hangulat és a személyen túli rend varázslatos összemosását Dombay Lelly a francia festészetből tanulta meg. Talán egyetlen más nagy festészeti tradícióban sem találjuk nyomát a logikus szerkezet és a tovatűnő, megmagyarázhatatlan, fájdalmasan szép és megfogalmazhatatlanul egyszeri hagnulat elválaszhatatlan egységének, s talán sehol másutt nem olyan visszafogott és mégis olyan szívszorító a festészet hangulati tartalma, mint épppen Franciaországban. S különösen a Dél piktúrájában válik oly szétbonthatatlan, részekre nem osztható evidenciává a szilárdan felépített, kiegyensúlyozott roppant belső kohéziót sugárzó képépítmény és az elillanó, sejtelmes, elégikus érzelem, mely a természet gazdag látványa mögött a múlandóság hangulatát villantja fel.
Dombay Lelly a francia Délt választotta második hazájának. S a francia Dél festészeti hagyománya ott él minden művében. De nem csupán az egyes képekben, hanem a harmóniáról és a természet művészi átfogalmazásáról kialakított felfogásában is. Corot ezüstös színharmóniái visszacsengenek Dombay Lelly tájképein, miközben Jacques Villon szikár, precíz, érzékenységében is határozott, változatosságában is kiszámított vonalkonstrukcióinak művészettörténeti emlékei is feldereng. Jacques Villon szemléletével rokon a Dombay Lelly által alkalmazott felülettagolás is: a színfoltok többnyire homogén felületként jelennek meg, mégis keskeny, érzékeny, határozott kontúrvonalak választják szét őket. Dombay Lelly azonban közvetlenebbül kötődik a táj konkrét élményéhez, mind a látvány, mind a hangulatiság szintjén. Számára a szolid konstrukció, a racionális képi rend mindig a harmonikus hangulat megragadásának alapja. Olyan biztos alap, amire ráépíthető a pillanatnyi élmények kiszámíthatatlan hangulattöredékeiből szerkesztett pillekönnyű, áttetsző, lebegő építmény.
Ez a varázslatos könnyedség ismét csak a francia festészet tradíciójához kapcsolja. Matisse mediterrán képeinek derűjéhez, Dufy harmincas-negyvenes évekbeli dekorativizmusához, vagy a kései Bonnard éret kolorizmusához. Valóban, Bonnard világoskék, halványsárga, tört szürke színtónusai és Matisse halvány kékes-zöldes-szürkés árnyalatai ott munkálnak Dombay Lelly festői tudatában, még ha nem is mindig közvetlenül bukkannak felszínre. Dombay Lelly magába szívta a mediterrán valószínűtlen kékségét, az ezüstös tengeri pára ragyogását, az olajfák Corot-t idéző hamvas szürkeségét, a pálmák fáradt zöld tónusait, s mindezt egyetlen egységes színvilággá építette össze. Nem véletlenül tekinti magát igazi koloristának: valóban fesztészetében alapvetően a szín hatalmáról, a szín érzelmi tartalékairól, a képfelületet kitöltő szín rejtélyéről beszél.
Mikor 1986-ban elkezdte a magyar alföldi tájat feldolgozó képciklusát, megkísérelte a francia kultúrából és a Dél élményéből leszűrt festői tanulságokat ebben az új közegben újragondolni. Alföldi képei hatalmas, messzire vezető, távoli horizontokat és apró, elárvult magányos motívumokat mutatnak. A színek kiegészülnek a homok sárgájával, a vörös különböző tónusaival, a száraz föld baráival és okkereivel, s más jelentést kapnak a szürkék is. Valóban megváltozott a színskála, valóban eltűnt a Cote d' Azur derűje, az ezüstösen csillogó tenger határtalan szabadsága, s helyette a messzeségbe vezető, száraz és szikkadt alföldi síkság monumentális nyugalma lépett. Furcsa vállalkozás ez a ciklus, hiszen Dombay Lelly festészetésnek minden mozzanata a francia tradícióból táplálkozik, könnyed kolorizmusa és visszafogott érzelmessége ízig-vérig francia jelenség, s ő ezt mgéis egy merőben más táj, egy merőben más élményvilág festői megragadására alkalmazza. Szándéka mögött a szülőföld és a választott haza egymásratalálásának vágya áll.
Szólnom kell még a legutolsó évben megkezdett képciklusról. Itt Dombay Lelly feladni látszik a szigorú, racionális képépítmény igényét, s ezzel szemben az érzelmi kifejezés erejét hangsúlyozza. Kedvenc motívumát, a tengeri madarakat festi meg újra és újra, megragadva a kecses mozdulatok mögött felvillanó oly sok érzelmi tartalmat. Mert ezek a méltóságteljes, törékeny, magányos lények számunkra, a művész számára élnek itt ezeken a képeken, számunkra és az ő számára adják elő balettjüket, hozzánk és hozzá szólnak, méghozzá olyan fájdalmas közvetlenséggel, ami csak a legőszintébb pillanatokban lehetséges. E madarak nem pusztán a természet részei, nem pusztán a tengeri táj gyönyörű motívumai, hanem a mi belső életünk szereplői is: érzelmeket közvetítenek felénk, hangulati állapotokat testesítenek meg, megszólítanak és talán még kérdőre is vonnak bennünket. Szépe, esendőek, törékenyek; s a levegőben végérvényesen tovatűnő mozdulataik a fájdalmas, pótolhatatlan hiányt, a visszhozhatatlanul elmúlt pillanat örök veszteségét tárják elénk.
Dombay Lelly művészete érzelmes, de nem hivalkodó; személyes hangvételű, de nem tolakodó; határozottan halad a maga útján, s mégis szerény. Önmagának fest, minden különösebb program nélkül. Nem feladatokat akar megoldani, hanem a maga harmóniavágyát akarja kifejezni a képben. Ez az a harmóniavágy ami élete minden nehézségén átsegíthettte, s ami művészi munkáját élteti. Vissza