Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc korából

Előszó

A fejedelem emlékezete Kecskeméten
Az 1703-ban kezdődött Rákóczi-szabadságharc nyolc esztendeje nehéz időszakot jelentett Kecskemét és a mellékhadszíntér szerepét betöltő Duna-Tisza köze számára. Bár a kurucok mozgalma lelkesedésre talált, a kötelezően kirótt katonai terhek egyre jobban kimerítették a város anyagi erejét. 1703 őszén például Rákóczi 600 posztóköpönyeget kért Kecskeméttől, valamint a szolnoki várőrség teljes felruházását, a vár erődítéséhez gyalogos és szekeres munkát; továbbá lovakat, katonai felszereléseket, és az 1703 őszétől itt tartózkodó kuruc hadak élelmezését. A következő esztendőben a Duna-Tisza közén - főként a rácok által - elpusztított falvak megmaradt lakossága is Kecskeméten talált menedéket. Mint korábban a török alóli felszabadító háborúk alatt, Kecskemét most is két tűz között volt, a kuruc és a labanc területek határán, ami azt jelentette, hogy egyszerre kétfelől érkező elvárásoknak kellett eleget tennie. A várost ért legnagyobb csapás az 1707. április 3-ra virradó éjszakai rác támadás volt, amely után csaknem 400 halott maradt, a várost kirabolták és felgyújtották, a jószágállományt elhajtották, 155 férfit és nőt fogolyként elhurcoltak. A bácskai rácok Kecskemét feldúlásával és a környékbeli portyázásokkal bosszulták meg a kuruc hadvezér, Károlyi Sándor ellenük folytatott tavaszi hadjáratát.
A kuruc felkelők hadai 1710-ben az egész Duna-Tisza közéről kivonultak és helyüket a császáriak foglalták el. Kecskemét számára a szabadságharc eseménysorozata 1710 decemberében a kuruc katonák leszerelésével és a városi tanácsnak a császári altábornagy, Ebergényi László előtt letett hűségesküjével fejeződött be. Ezeknek az időknek az emlékét hiteles források, levéltári dokumentumok őrzik, amelyek az elmúlt években Kecskeméten közzétett tudományos kiadványokban is tanulmányozhatók.
A szabadságharc mindennapos megpróbáltatásainak ellenére a bujdosó fejedelem alakja néhány évtized alatt a függetlenség és szabadság jelképévé nemesedett. Nemzeti szimbólum, az ellenzékiség és a nemzeti érzés kifejezője lett a Rákóczi-nóta, csakúgy, mint a hangszerek közül a tárogató. Rákóczi alakja körül a legnépszerűbb királyainkéhoz hasonló legenda- és mondavilág alakult ki a néphagyományban. Az 1848/49-es szabadságharc leveretése után a róla szóló történetek egy része összemosódott a Kossuth személyéhez kötődőkkel: mindkettőjüket szabadítóként várták vissza.
II. Rákóczi Ferenc hivatalos kultusza a 19. század utolsó évtizedeiben, a kiegyezés után erősödött meg, párhuzamosan a '48-as kultusz és a nemzeti érzelmek kifejezésének látványos megnyilvánulásaival.
E kultusz virágkora a 20. század első évtizedéhez köthető, amikor - 1903-ban - a Rákóczi-szabadságharc kezdetének 200. évfordulóját, majd - 1906-ban - Rákóczi hamvainak hazahozatalát ünnepelte az ország. Vissza